Miért vagyok ilyen társasági analfabéta? Miért vagyok ilyen?

Eddig nemigazán zavart, hogy nem hívnak sehova sose, hanem otthon ülök a 4 fal között. Mióta karantén van, egy osztálytársammal se találkoztam, és úgymond bekattantam. Vágyódok el valamerre, csak sétálni a nem létező barátaimmal. Vagy fagyizni. Vagy sütizni. Vagy képeket csinálni. Unom már magam. Sajnos nálam nem opció, hogy keresek az osztálytársaimon kívül valakit, mert szinte mindenkinek csak akkor vagyok jó, amikor a másik éppen nincs ott. Ilyen barátpótlék vagyok. Annak használnak.

Voltam már hittan táborba, sakk táborba, lovas táborba, színész táborba, mindenhol, de ott se sikerült magam megértetni senkivel. Gondolom én vagyok az, akire senki az egy ég adta világon nem emlékszik, hogy ott voltam ezekben a táborokban. Próbálok nyitni mindenki felé, de valahogy nem akar senki befogadni egyetlen baráti társaságba se. Amikor van egy társaság, és mondjuk én is mondani akarok valamit, akkor mindenki elhallgat, nem figyelnek rám, vagy a szavamba vágnak. Mintha ott se lennék. És ez egy idő után feladásra kényszerít.

Az embereknek van valami gondja velem, amin javítanom kellene, de nem tudom, mi bajuk van velem. Próbáltam már mindenféle okokat keresni, más oldalról megközelíteni a dolgokat, de egyszerűen nem megy. Eddig nem volt baj az önbizalmammal, de mostmár ezek miatt sokszor amikor a tükörbe nézek, nem tetszek magamnak. Eddig nem az volt, hogy hú de szép vagyok, meg en vagyok a világon a leggyönyörűbb, de elfogadtam magam úgy, ahogy vagyok. Most nem nagyon tudom. Kifejezetten csúnyának és értéktelennek érzem magam. És ez nem önbizalmi vagy magabiztossági probléma, mert amikor még volt önbizalmam, akkor se sikerült normális barátságokat kötnöm. A párkapcsolatokról nem is beszélve.