Hogyan ne keressek anyapótlékot?

Sajnos se anyámmal, se apámmal nincs igazi szülő - gyermek kapcsolatom, egyik jobban megnyomorított, mint a másik. Már nem szorulok rájuk, mégis gyerekkorom óta üldöz a beteges kötődési zavar. (merthogy véleményem szerint még, ha nem is annyira erőteljes az érzés kinyilatkoztatása és zaklatásba sosem hajol át, attól függetlenül zavaró és megnehezíti minden napomat, főleg, hogy ábrándozom a személyekkel kapcsolatba) Mindig idősebb tanárnők/kolléganők azok, akikben megtalálom a "menedékem". Amolyan érthetetlen hálát érzek, amikor a hogylétem felől érdeklődnek, vagy csak mikor tartalmasat beszélgethetek velük. A személyiség az, ami leginkább megragad és mint valami tinisztárért rajongó, annyira rajongok, túlidealizálom a személyt, aki valamilyen okból kifolyólag közel került hozzám. Extrém élethelyzetem, depresszív énem miatt sokan meghátrállnának, de akik mellettem maradnak, valóságos kincsek számomra. Mégis ideig - óráig tart az egész idill. Mivel a túlidealizált személyeknek is van élete, családja és hiába is vágyom rá, egy idő után csökken a beszélgetés vagy találkozás gyakorisága. Fel kell nőnöm! Annyira zavaró az, hogy nem tudom levetkőzni ezt. Nem szabad közel engednem senkit, amikor megzuhanok lelkiekben. Mert nem leszek képes elengedni. Folyamatosan csalódok a személyekben, hiszen nem azok, akiknek én őket vélem. Egyszerűen annyira vágyok arra, hogy szeressenek, elfogadjanak, hogy már kezdek belebolondulni. Álmodozom róluk, a családról; anyáról, apáról, idilli légkörről. De fel kell ébrednem! Nem élhetek az álmaim rabjaként. Mit tegyek, hogy ne alakítsak ki öntudatlanul olyan kapcsolatokat, akik az anyát, mint kulcsfontosságú szerepet kapják a szememben? Hogyan ne kövessem el a hibát újra és újra? Hogyan vessek véget a kötődési zavarnak, hogy ne rontsa tovább az életem az új munkahelyemen?

19/L