Te veled is az iskola utáltatta meg az irodalmat?

Az irodalmat nem, nekem tetszettek a versek, novellák, a legtöbb regény is. Ami regényt nem volt kedvem elolvasni, mert teljesen unalmas volt meg nem is érdekelt az egész témavilág (Egri csillagok...), azokat elolvastam rövidített változatban. A memoritereket én szerettem tanulni, csak felelni utáltam belőle, mert szorongtam, az volt a legjobb, mikor le kellett írni.

Az irodalom TANTÁRGYAT viszont én is utáltam, a sok rohadt marhaságot tanulni, hogy XY(költő,író) mikor végezte el a nyamvadt középiskoláját, meg mikor milyen csajjal enyelgett, honnan hova költözködött, hát kész őrület volt ezeket...

Èn sose csìptem.

Nem láttam èrtelmèt,ehelyett inkàbb szövegèrtelmezèst kellene tanìtani,pl munkaszerződès èrtelmezès,hitel szerződès.

Nem sikerült nekik, de azért próbálkoztak rendesen. Olvasó családból jövök, nálunk mindig annyi könyv volt, mint az istennyila, ritkán láttam bármely családtagomat olvasnivaló nélkül. Én még író is lettem. De az iskola kis híján megtorpedózta ezt az értelmetlen erőszakoskodással, hogy "szépen" írjak. Tehát ne legyen írásképem, hanem a könyv szerint rajzoljam a betűket, és ha nem pontosan olyan, akkor büntetés jön. Ez nem tesz valami jót az íráskészségnek. Ezért van az, hogy a legtöbb magyar embernek iskolás ákombákom az aláírása, nem mer személyiséget belevinni, mert gyerekkorában agyonverték, ha nem "szépen" írt. Hozzáteszem, ez már az óvodában elkezdődött. Érdeklődő gyerek voltam, már háromévesen tudtam írni és olvasni. Az óvónők reakciója erre a volt, hogy üvöltöztek, széttépték a rajzaimat, sarokba állítottak, ha meglátták, hogy betűt írok, és összeszaladtak hárman-négyen sopánkodni, hogy nahát, ez a gyerek rossz gyerek, ez betűt írt, pedig azt csak az iskolában szabad... Ez állítólag azért volt helytelen egyébként, mert szerintük unatkozni fogok az iskolában, ha már most megtanulok mindent. Ostoba, buta, erőszakos rihák voltak mind, gyűlölték a gyerekeket.

Az irodalomra visszatérve, hát, igen, nem sok értelme van úgy ismerkedni egy költővel vagy íróval, hogy vigyázzállásban fel kell mondanod az életrajzát, majd visszaböfögni a tanár által lediktált mesét, miszerint "a költő ezzel azt akarta mondani, hogy..." Eszedbe ne jusson magad elgondolkodni azon a versen, még a végén mást gondolsz, mint amit parancsba adtak. Kisgyerekként nekem sok vers tetszett, például Szabó Lőrinc versei. Egyszer megemlítettem az első osztályos osztályfőnökömnek ezt, mire dührohamot kapott, hogy én olyan verseket merészelek olvasni, ami nincs a tananyagban. Őrjöngött, ordított, csapkodta az asztalt, behívatta a szüleimet is, hogy vegyék el tőlem a könyvet, mert "összezavar".

Ez ma is így megy sok iskolában. A sok ostoba pedagógusnak évtizedek óta eszébe sem jut, hogy mi lesz ennek az eredménye. Aztán rinyálnak, hogy a gyerekek miért a külföldi popsztárokat hallgatják Berzsenyi meg Petőfi helyett (jegyzem meg, Petőfitől hányok). Most akkor képzeld el, ha mondjuk az Evanescence-t úgy ismerné meg a közönség, hogy beparancsolják őket egy tanterembe, meg kell tanulniuk a zenekar történetét, és elemzést kell írniuk a Bring me to life jelentéséről, amit előzőleg a tankönyvből bemagoltatnak velük. Tuti nem lesz Grammy-díjas.

Hál' istennek szorosabb volt az irodalom iránti kötődésem ahhoz, hogy a suli megutáltassa velem, de az tény, hogy mindent elkövettek, hogy megpróbálják.

Valóba eléggé el van cseszve az irodalomórák koncepciója a magyar sulikban.

Nekem általános iskolában nagyon jó irodalom tanáraim voltak. Nem volt kötelező magolas (csak a Himnusz, de azt illik tudni).

Kötelezők sem voltak annyira komolyan véve, filmen is megnéztük és nem volt nagy gáz, ha nem olvastad el.

Ettől függetlenül hasznos volt, sokat tanultunk.

Gimiben egy idióta tanárom volt, mindent be kellett magolni és 0 kreativitást nem igényeltek az órai.

A versekrol, könyvekről, novellàkròl elmondtàk mit kell gondolni és egy az egyben az kellett leìrni dolgozatban.

Halál unalmas volt és idegesítő.

A Kötelezőknél is mindent bemagyaràzott mögé a tanár.

4 éven keresztül egy könyvet sem olvastam. (pedig előtte rengeteget).

Mióta egyetemre járok rengeteget olvasok (évi 50-100 között). De ha visszagondolok az irodalom órára, az eletkedvem is elmegy.

Egyébként szerintem a kötelezők sem megfelelőek a 21.szazadi gyerekek és tinik számára..

Egyik rokonom, kisfiú, napokig sírt a Kincskereső kiskõdmönd miatt.

Miért nem adnak fel nekik Percy Jacksont vagy Harry Pottert, Hobbitot vagy mit tudom én...

Kicsit sem szerettem, sőt a magyar nyelvet sem igazán. 16 évesen leraktam a C1et rá egy évre a C2t (anyanyelvit) angolból és lényegében már mindent angolul hallgatok/nézek/olvasok stb...

Még külföldön is jártam egyetemre.

Ebből fakadóan, még nem tartottam magyar könyvet önszántamból a kezemben, pedig sokat olvasok.

Szóval ez a picit "nyelv elitista" hosszáállás miatt is utálhatom az irodalmat, mert angolul elolvasgatom akár régies nyelvezeten íródott szövegeket is.

Azaz mindenképpen utálnám :D, de nyílván nem segítettek az irodalom órák.

Minden erejével azon volt. (Van. Épp érettségire készülök...)

Az a szerencsém, hogy kicsi koromtól kezdve, a koromnak és érdeklődésemnek megfelelő könyveket kaptam, anyukám gyönyörűen olvasott fel nekem. Én ekkor szerettem meg az olvasást. Emlékszem, amikor ültem az ölében, és kérdeztem a könyvre bökve:

- Ez milyen betű?

- Az? E.

- És az mi?

- Vessző.

- Miért van ott?

Én is tudtam már oviban olvasni, meg nyomtatott betűkkel írni. Nekem suliban nem volt vele bajom, egyre emlékszem csak. Az volt a "hatalmas" probléma, hogy a nagy A betűn a vízszintes vonalat nem húztam a két vonalon kívülre...

Az első kötelezőnk harmadikban jó volt.

De igen, utána Kincskereső... fú,de utáltam! Hiába magyarázták, mi az a torok gyík, az én szemeim előtt a kislány torkában egy hüllő jelent meg. Nem is értettem. Es így tovább. Pál utcaikat elkezdtem, de valahol félbe maradt. Mi az a gitt, mi az a grund? És egy 21. századi gyereket nem hiszem, hogy meg fogja hatni, hogy leírták a Nemecseket kis betűvel, mivel telefonról alig vannak akik foglalkoznak ilyennel.

Egri csillagok. Amíg gyerekek voltak érdekes volt, utána untam, félbe maradt. Kőszívű? Úgy a tizdeik oldalnál vágtam a földhöz. Légy jót untam, sosem fejeztem be azt se. Filmen egész jó volt, de azon meg bőgtem. Én meg inkábba a humor kategóriában mozgok, hagyjanak vele békén. Amúgy sem értem, miért kell ilyen sztorikat olvastatni gyerekekkel. Antigonét elkezdtem, de azt hittem meghůlyülök tőle. Talán meg is tapostam. Candide vagy mi. Szét tudtam volna tépni. Guliver utazásai valami remake verzióban olvashatóak lettek volna, de ezt is abba hagytam. A többit el se kezdtem. Teljes szívemből gyűlöltem mindet.

És amíg ezeket a tűzre tudtam volna dobni, rengeteg más, érdekes, számomra jó könyvet olvastam. Harmadikos korom óta egy könyv max két napig tart. Olyan világokban jártam, amik elvarázsoltak, es bąsztąm a kötelezőkre, mert azok 10; 14; 16 éves kormban nemes egyszerűseggel az én ízlésemnek sząrnak számítottak.

A versekről ne s beszéljünk. János Vitéz, Toldi... egy szót nem értettem belőlük. De azért magoljam be. De ez az oktatásunk lényege: ne értsd, az nem fontos. Tedd, amit mondanak, légy robot, mondd vissza szó szerint.

9-es, azért a Kicskeresőt, A Pál utcai fiúkat, a János vitézt és a Toldit meg kell védenem, szerintem azok még kellően meseszerűek és gördülékeny, laza stílusúak ahhoz, hogy fenn tudják tartani egy kisgyerek érdeklődését.

De tény, hogy A kőszívű ember fiait sosem értettem, hogy, hogy gondolhatták komolyan. Az nem egy ifjúsági regény, hanem egy száraz, lassú, hardcore történelmi dráma, ami nem megszeretteti a fiatalokkal az olvasást, hanem pont, hogy megutáltatja velük.