Ezt miért nem vették észre akkoriban? Nagyon fáj a mai napig.

30 már elmúltam, de még mindig kísért annak az emléke, ahogy 8 éven keresztül a középiskolában bántak velem. 8 osztályos elit leánygimnázium volt, kollégista voltam, de sajnos az a tipikus lúzer típus: szemüveges, kövér, hosszú hajú copfos stréber kislány, aki mindig mindenből csak ötöst hozott. Ehhez persze minden időmet a tanulás kötötte le, nem játszottam a kollégiumban sem a többiekkel, inkább olvastam. Amikor meg játszottam volna, már nem akartak velem játszani. Ez még nem is lett volna baj, csak szúrtam a szemét a kollégiumi nevelőnknek is, aki egyenesen  rám uszította a többieket, csoportfoglalkozáson engem beszélt ki, alázott meg, a többiek csak nekem találhattak ki büntetéseket. Bizottságot hívott össze a nagyebédlőben, ahol a hosszú asztalnál végig ültek a fejek: ő, az osztálytársaim, néhány másik nevelő és a másik oldalban egyedül én, mint vádlott, és addig hallgattam, ahogy egymás szavába vágva engem vádolnak, hogy már megint mennyit tanultam, rombolva ezzel a közösséget, hogy egyedül, ott az asztalvégen elsírtam magam (voltam kb 10-11 éves), és nagy kegyesen megbocsátottak volna, ha nem tanulok ennyit. De én azért is tanultam, megfogadtam, mert már csak az okozott örömöt, ha elmondhattam, hogy mindenből ötös vagyok.

Szülei nem hajtottak egyáltalán, ők csak örültek ennek, de nem tudtak mit kezdeni ők sem ezekkel a zaklatásokkal. Az iskola és a kollégium semmit nem engedett, max megkapták, hogyha nem tetszik, el lehet vinni innen a gyereket (és tegyük hozzá, az ország egyik legelitebb helyéről, ahová alig lehetett bekerülni, nem szívesen vittek volna el, én sem akartam, mert az iskola viszont szuper volt, de a kollégium...) Messze laktunk, úgyhogy bejárós nem lehettem, másik kolit nem engedtek.

Ki lehet találni, hogy én beszélni is elfelejtettem. Senkihez nem szólhattam, vagy ha igen, abból iszonyatos megalázások voltak, ahol ez a nevelő (vagy később már több nevelő) rögtön ott volt, és az osztálytársaimnak adtak igazat. A végén már levegőt se vehettem, meg is akartak verni, de azt azért nem engedték a nevelők nekik sem.

Én úgy jöttem ki onnan 18 évesen (kitűnő érettségivel), hogy egy összefüggő mondatot a postán se tudtam elmondani,  mert féltem, hogy mit gondolnak rólam, egy idióta balfék vagyok, egy lúzer, tipegtem-topogtam, hebegtem-habogtam, olyan lettem, mint egy szellemi fogyatékos. Testvérem sem volt, hogy gyakorolhattam volna a társas életet, 16 éves korunkig a kollégiumból kimenőre is csak nevelő kíséretében mehettünk ki, tehát a várost se nézhettem meg, később meg már nem voltam rá képes.

Esküszöm, évekig (18 éves korom után)HÁLÁS voltam mindenkinek, aki szépen beszélt velem, hogy nagyon rendes tőle, hogy egyáltalán hozzámszólt és SZÉPEN! Hozzám! Nem gúnyolódom, ez a gondolat tényleg bennem volt.

Kb most, 30 éves koromra erősödtem meg lelkileg valamennyire, de még mindig lúzer vagyok, a munkahelyemen se tudok kiállni magamért, úgy érzem "büntetnek" és megérdemlem, mert nem fogadtam szót", stb. A bentlakásos iskola zaklatásainak az egy ezrelékét se mondtam el, nem is férne ide, ez 8 évig tartott minden nap, és nagyon vastag könyvet lehetne írni belőle.

Ezt ma már "bullying"-nak hívják, és oktatják a megelőzését, kezelését. De akkoriban (kilencvenes évek) hogy nem vették észre?