Iskolai lelki terrorban tartott emberek, milyen felnőttek lettetek?

Annak aki engem bántott,az élet vissza adta.

A karma működik !

Csak figyelni kell,és észre kell venni !

Pszichológiai és idegi problémák, mai napig gyógyszert szedek, de ennek ellenére jól vagyok.

Jópár évig voltam pszichiátriákon, egy időszakban nem ettem, nem ittam, nem beszéltem, erőszakkal csövön keresztül nyomták a tápot.

Most egy meglehetősen sikertelen ember vagyok, de legalább mentálisan nagyjából helyre jöttem.

32F

Gyármunkás lettem, hogy minimális legyen a kontaktus a körülöttem lévő emberekkel. Évek óta nincs párkapcsolatom, mert nem igenylem a közelséget, sőt, riaszt, taszít.

Mindezek ellenére online aktív vagyok, beszélgetek néhány emberrel, akik a barátaimnak nevezhetőek, élőben mégsem találkozunk soha.

Szeretek másokkal beszélgetni, segíteni rajtuk, és megadni nekik azt a támogatást, amit én nem kaptam meg időben. Senkinek nem kívánom, hogy a sorsomra jusson, és pszichiátrián üljön tizennyolc évesen pl.

Húsz/nő

Általánosban gyenge legényke voltam. Aztán 16 évesen meghalt faterom, anyám meg lelépett egy orvos barátjával. (Fiatal volt még az özvegysorhoz.) Mivel intézetbe kerülni nem akartam, éjszakai vagonrakást vállaltam. Feketén, fél pénzért. Jattolnom kellett az igazi vagonrakó brigádnak, hogy dolgozhassak, míg ők söröznek. Sikerült fenntartanom a lakást (akkoriban még az állami bérlakás volt a trend), enni-inni, ruházkodni, középiskolát kijárni úgy, hogy senkinek sem beszéltem róla. Ez hatalmas önbizalommal töltött el. Rájöttem, hogy csak magamra számíthatok, de magamra aztán nagyon! Így indulni neki az életnek, hatalmas előnyt jelentett.

Szerintem ez vezetett oda, hogy később sokan életművésznek tartottak.

58F

24 éves vagyok már de a mai napig szenvedek a múltban történtek miatt.

Sosem volt normális, működő párkapcsolatom. Szerencsére én azok közé tartozom, akik pontosan tudják, hogy miért: gyerekkori trauma.

Nem vagyok bolond vagy labilis, alapból vidám természetű ember vagyok, szeretek emberek között lenni,de új kapcsolatok kialakításában nagyon gyenge vagyok, főleg ha az ellenkező nemről van szó. Ez is leginkább azért van, mert inkább a fiúk voltak velem általános iskolában+gimnáziumban kegyetlenek. Általános iskola utolsó két évében, mikor kamaszodni kezdtünk, akkor kezdődtek a bajok, addig nem bántott senki. Utána valamiért rám szálltak és állandóan piszkáltak. Gimnáziumban is ez volt. Mindenki azt mondogatta nekem, h csak azért csinálják mert ők így udvarolnak. Ezt a dumát soha ne higgye el senki, csak azért csinálják, mert megtehetik és ez által sokkal menőbbnek érzik magukat a nőik előtt.

Egyszerűen képtelen vagyok megbízni a férfiakban a múltból fennmaradó sérelmeim miatt. Persze, volt már hogy pozitívan csalódtam vagy valakihez igazán közel kerültem, de mikor az illető még közelebb akart jönni, akkor elfutottam. Pánikba estem. Megint azt éreztem, hogy csak szórakozni akarnak velem.

Állapotomból kifolyólag soha nem is voltam még igazán szerelmes, nagyon nehezen bízom meg bárkiben is, mindenki háta mögé egy rejtett tőrt képzelek el, amely lecsapni készül rám.

Egyébként én is észrevettem magamon, hogy a régebbi énemhez képest tényleg kicsit gonoszabb és kegyetlenebb lettem. De hát ez a sors vár azokra, akiket gyerekkorukban állandóan terrorizáltak.

Ami nem öl meg az nem erősít, hanem gonoszabbá tesz.

Így születnek a hollywoodi fő gonoszok is, nem? :D

Nálam az iskolai zaklatásokat viszonylag könnyen kezeltem, vagyis megtanultam kezelni. Megtanultam visszavágni.

Így az iskolai életben mindig én voltam a híd a kiközösítettek és a csapat között. Legyen az egy utált tanár, egy diák akivel senki nem beszél. Mindig elfogadtattam a többiekkel, és így a halmaz része lett.

Az otthoni dolgok jobban megviseltek. Amikor anyán munkanélküli lett és depressziós szinte húzott magával. A folyamatos hangulatingadozásai. Iskolába jártam, dolgoztam hogy legyen pénzünk, közben anyám folyton mart ahol ért minden rossznak elmondott a hátam mögött... sokszor fel akartam adni. Nem értettem hogy jutottunk ide.

De szép apránként nekem sikerült tovább lépnem. Egy itteni gyks felhasználó segített kimászni a gödörből.

Azóta az életemet a kettősség jellemzi. Pl. nem szeretek kontaktust teremteni emberekkel. Mégis jó vagyok benne. Könnyen odamegyek másokhoz ha kell és nyomom a stand upot. Egyszerre vagyok introveltált és extrovertált.

Hajlamos vagyok rá hogy leeresszek. De a nagy önsanyi után mindig felállok és megyek tovább előre és próbálok pozitívan nézni a jövő elé.

Van periódusom amikor megrekedek és van amikor összezedem magam és megyek tovább.

Szóval alap esetben nem vagyok egy sikeres ember. De vannak jó periódusaim. Mindig egy ellentétes pólus vagyok. Ha gyáva emberek között vagyok bátor leszek. Ha okosok közt akkor buta. Ha szerencsétlenek között akkor én vagyok az írányító. Ha rossz a helyzetem akkor megtalálom az egérutat... nagyon unom.