A tanárok miért hiszik azt hogy ha a gyerekük nem szín ötös mindenből akkor csöves hajléktalan lesz?

Tanárok képzetlenek, elavult a tudásuk.

Igazából a célnak kellene lennie:

- lelki egészség és hasznos szokások megalapozása,

- optimális időgazdálkodás,

- optimális feladatmegoldás,

- magasszintű logikai készség elérése,

- magasszintű szövegértés,

- kérdezés tudománya,

- szemponttan,

- tudományos gondolkodás,

- értékelemzés,

- irányítás (gondolkodás, figyelem, test, hétköznapi dolgok),

- szervezés és vezetés (magánélet, munka, egészség, emberi kapcsolatok stb.),

- stb.

Tehát olyan készségeket kell megalapozni, amivel az ember helyt tud állni a választott szakon, munkában, családi életben stb.

A tanárnak, ahogy Móra Ferenc mondta, nagyon kell szeretnie tantárgyat, amit tanít és a diákokat.

Többnyire csak a selejt marad a közoktatásban.

Tanár, orvos, ügyvéd...stb ezek presztízsből mind teljesítmény-kényszeres gyerekeket nevelnek, főleg ha van egy jobban teljesítő idősebb testvér is, mert állandóan lehet hallgatni, hogy bezzeg a nővéred/bátyád. Ez hatványozottan igaz ha ugyanabban az iskolában tanultok, mert akkor a tanároktól is lehet hallgatni.

Az egy dolog, hogy az embernek a szülei a legjobbat akarják, de annak kéne örülni, ha az csemete boldog. Volt egy osztálytársam, akinek telebeszélték a fejét, hogy neki XY elitgimibe kell mennie, aztán 10 éves korától rá volt görcsölve, hogy ő csak kitűnő kehet, mert nem fogják felvenni, ha 4es lett egy dolgozata tiszta idegbajos volt.

Egész életemben azt hallgattam a szüleimtől (egyikük tényleg tanár) egy-egy becsúszott hármas után, hogy "végülis... utcaseprők is kellenek az országba!", vagy "azért megbukni nem akarsz, ugye? vagy az a következő?". Szóval lett bennem egy elég durva teljesítmény-, és megfelelésikényszer, maximalizmus, van depresszióm, szociális szorongásom, cserébe barátaim nincsenek. Totálisan kiégtem egyetem végére (mostanra). Egyszerűen a tanulásról szólt az életem (amit amúgy fura mód nem utáltam meg, sőt imádom), és ha nem tanultam, mindig kaptam a szurkáló megjegyzéseket.

Erős általánosba és gimibe jártam, előbbiben végig kitűnő voltam, utóbbinál a biológia-fizika-kémia triótól eltekintve mindenből 5 voltam.

Tudom, hogy szeretnek a szüleim (én is őket, de komolyan), és a legjobbakat akarták/akarják nekem, de ezzel a nevelési/ösztönzési technikával nagyon nem értek egyet. Gondolom motiválásnak szánták, de inkább nyomásgyakorlással ért fel.

A 23:47-es komment az enyém, véletlenül elküldtem hamarabb, szóval:

Bár nem volt egyszerű így felnőni, volt előnye is, mert jó érzés is volt ilyen téren kiemelkedni, illetve nem egy remek ösztöndíjat sikerült elnyernem egyetemen, valamint tanárok is felfigyeltek rám. Pozitív okokból, és mindegyik tanárom név szerint emlékszik rám, ami megint csak remek érzés.

Viszont továbbra is amondó vagyok, hogy nem ez volt a legjobb módszer, amit választottak.

13-as. Akkor nem lenne szakképzés. Pécsen a Zipernowskyban tanult a bátyám. A tánárok zöme azért tanít mert szeret. Multikhoz kaptak állásajánlatot vezetői pozícióba.

Mellesleg akinek van egy BA-s diplomája az annyira azért nem lehet hülye...habár van egy értelmi fogyatékos csoporttársam...tanárszakon...bár már most van egy tanár aki biztosan nem fog neki 1-esnél jobb jegyet adni.

Akinek nincsen elég pontszáma, az megy tanárnak.

Aki meg tehetségesebb az olyan szakon végzett, hogy nem kell tüntetnie menni a betevőért.

Tanárként és apaként válaszolok. Nem erőltetem a kitűnőséget se a diákjaimnál se a saját gyerekeimnél. Sosem fenyegetném a hajléktalansággal egyik diákot sem. Kérdésed sértődj általánosító.

Lényeg az hogy minden tőle telhetőt megtegyen a gyerek a tanulásért. A saját gyerekeim se voltak kitűnők és mégis elvégezték az egyetemet.