Meddig terjed egy tanár hatalma és milyen jogai vannak a diákoknak?

A házirendig. Én már régóta nem vagyok iskolás, már az egyetem végét taposom mesterszakon... De tisztán emlékszem, hány pedagógus próbált olyan dolgokban is irányítani, amihez semmi köze nem volt és olyan dolgokat is megszabni, amit az intézmény nem szabott meg.

Emlékszem, mikor kezdtünk kamaszodni és jött a hajfestés, rúzs, körömlakk, miniszoknya, milyen hisztit leműveltek velünk és hány ponton próbáltak megalázni diákokat a megjelenésük miatt. Ment a slutshaming ezerrel. Na aztán anyám meg pár másik szülő szülőin helyére rakta őket.

"Van dresscode? Nincs? Akkor milyen jogon beszél így a gyerekemmel? Le van írva valahol, hogy mit nem szabad vagy csak a b*sztatás kedvéért ami van, abból gazdálkodunk?"

Anya mesélte, hogy egy másik anyuka felkelt és végigmutatott magán azzal, hogy vajon a kedves tanárnő szemében ő is csak egy lotyó, mert térd fölé ér a kosztümjének a szoknyája. :D Persze, olyankor lapítottak, mint szar a gazban.

Most is ezt csinálják, gyerekeket b*sztatnak és bőgnek azért, mert a kormány lezülleszti a szakmát. De a valagukat fel nem emelnék, hogy kimenjenek tüntetni. Csak azokkal szemben megy az emberkedés, akik ki vannak szolgáltatva nekik. "Nevelői feladatok" címszó alatt.

Ajánlom figyelmedbe a Pedagógusok fenyegető aurával nevű facebook csoportot.

[link]

Úgy kb bármit megtehetnek, míg a szülő nem lép oda rendesen.

Itt pl egy poszt:

"Nem a szokott módon fegyeget, de tanulságos.

Művészeti suliba jártam. Előfelvételivel harmadik voltam a rangsorban a 9. évfolyamra felvett 1200 tanuló közül. Meg is volt az öröm, a lelkesedés, minden. Aztán a suli, igazán műpárttoló órarenddel, 3 nap minden, 2 nap rajz. Ez tökéletesen fa.za lenne, ha nem ugyanaz a beállítás fogadott volna alkalomról alkalomra. Kockák letakarva rajtuk egy gömb. Maga a tanárnő kiadta a feladatot majd a nap végéig el is vonult. Lófa.zt, azaz lófa.zt sem tanultunk. Nem volt anyag, elmélet, semmi. Csak rajzoljunk persze ugyan az volta beállítás, mert csak mi látogattuk a termet. Digitális rajzoláshoz nem hogy a felszerelés, de a szemlélet sem volt meg, nem is tudtuk, hogy van ilyen. Rossz választás volt, mert a város másik egy-két műv suiljában már rég dolgoztak ilyesmivel. De nem ez a lényeg, ez csak előzmény.

Az igazgatóhelyettes szintén művészeti elme volt, de fenemód ingerlékeny, mert furcsa mód hivatali feladatait utálta, de a pozíció az kellett az egójának.

Egy nap, amikor már csukott szemmel is le tudtuk rajzolni azt a beállítást amit már vagy százszor lerajzoltunk bejött szemlét tartani. Mindenkinél belekötött valami csip-csup szarba. Nálam a felület és az ábrázolt rajz arányaiban látta a kivetnivalót. Annyi történt, hogy kb 2 centivel beljebb vettem a margót, mint ahogy a szeme kívánta. Semmi kukacoskodás technikáról, anyagról, stb.

Szóval ilyen volt ő, a Művész Úr.

Aztán egy nap furcsa dolog történt. A felvételi munkáink anno bekérték, és egy mappában tartották (személyenként persze). Nos, egy nap valakinek nem volt meg a mappája. Kicsit később más mappájá tűnt el. Hiányzott a végére 6-7 mappa.

Néha kiállításokat is kellett látogatni, így elcibáltak minket kedves Kibas.zgató Úr Helyettes Művész Úr kiállítására is.

Az az élmény, amikor a saját előfelvételi munkád látod meg az ő szignójával. Na, az felbecsülhetetlen.

Persze próbáltuk szülőkkel számon kérni, de a mély felháborodáson kívül csak annyit értem el, hogy furcsa mód radikálisan romlottak a jegyeim, az év végét 8 azaz nyolc husánggal a biziben zártam.

Nála kellett rapportra menni, így eleve el volt döntve a kérdés. Irány a szakmunkás.

Nos, így lettem villynyszerelő."

Ilyeneket én is tudok.

Általános iskola alsó osztályos osztályfőnökünk igazi taposni való hitvány féreg volt.

Egyébként jó tanár hírében állt, az igazgató kedvencei társaságába is benne volt, de a valóság ennél sokkal sötétebb.

Hol is kezdjem.

A sportmániája, ami akár pozitívum is lehetne, hogy aktív életre bíztatja a gyerekeket, az osztály nagy részét beeröltette valahova, atlétika, úszás, vízilabda stb... A lényeg csak az hogy ha versenyekre sikerül kijuttatni őket, akkor az ő presztizsét növelje. Valószínűleg a legtöbb gyerek csak kényszerből csinálta, mert ahogy átkerültönk felsőbe a legtöbb gyerek otthagyta ezeket a sportokat.

Volt egy eset amikor már nem emlékszem pontosan miért, de névtelen levélbe keresték meg az igazgatót valami stiklije miatt, ő persze válig tagadott mindent, és vérig volt sértődve, hogy tanári karrierje alatt még ilyen durva vádak nem érték.

Láttam hogy a kiskedvenc diák valami nem annyira aranyos rajzfilmfigurát rajzolt rajzórán akkor csak jaj izékém hát miért nem valami szépet rajzolsz, a viselkdési zavaros prolémás gyereknek meg a szeméből lézerező szupermenjét a sárga földig mocskolta le.

Egész négy év alatt nyomatta nekünk az osztályba házalást, kössünk életbiztosítás, vegyünk ilyen könyvet, olyan gyerekmagazint stb... gondolom utána meg felmarkolta a jutalékokat.

Egyszer az egyik kiskedvence kitalálta hogy az egyik számkivetett gyerektől heti 200Ft védelmi pénzt kér hogy ne verje meg. Ez kiderült, kiskedvenc megúszta egy ejnyebejynével még csak egy bírást sem kapott.

Szóval nem mondom, nyilván probléma, mikor a diák veri a tanárt, meg kezelhetetlenek a gyerekek, de nefélj tanásból is végteleln a paletta, alkalmatlan mocskos férgekből.

Pár poszt még az említett csoportból, ha valakit érdekel:

Az egykori iskolámban volt egy tanárunk aki abból csinált sportot hogy rendszeresen provokált és nyilvánosan alázott meg minket diákokat. Volt olyan hogy egy csomó diákra szószerint azt mondta „mekkora kövér disznók vagytok” meg rengeteg diák magánéletébe tapintatlanul beleütötte az orrát ,mindenkit minősített , sokaknak azt mondta köztük nekem is hogy „semmire ne fogod vinni az életben egy szánalmas csöves leszel”. Minden diákot kibeszélt aki éppen hiányzó volt pl. egy diák éppen nyelvvizsgázni volt és azt kérdezte a többiektől hogy „idegen nyelvből nyelvvizsgázik miközben magyarul se tud?”(az illető diák beszédhibás amiről abszolút nem tehet) Véleményem szerint egy tanárnak a feladata a tanítás és a nevelés és ez arra motiválhatja a diákokat hogy így piszkáljuk egymást. Szerintem egy tanárrészéről ez nagyon rossz példamutatás.

---

Szerintem azon kevesek között vagyok akik általános iskola második napján szereztek osztályfőnöki intőt.

Pár évvel korábban imádtam a májkrémet és a paradicsomlevest, csak sikerült egy jó hányós vírust összeszedni. Azóta a máj szagát se bírom, a paradicsomot pár éve eszem meg újra, de nem nagy kedvenc.

Első osztály második napján paradicsomleves volt a menzán, amit én nem voltam hajlandó megenni. Kedves osztályfőnökasszony úgy döntött, ha magamtól nem eszem majd segítséggel sikerülni fog. Miután nagynehezen beerőszakolt a számba egy kanállal úgy érezte, hogy pedagógusi feladatát teljesítette. Azzal nem számolt, hogy nem nyelem, mint liba a nokedlit, így amint elfordult az imént szájüregembe szuszakolt paradicsomlevest térfogatvesztés nélkül helyeztem át fehér selyemblúza hátulsó oldalára.

Ezt a produkciót intővel jutalmazta, mire édesapám textilhigiéniai felvilágosításban részesítette; miszerint amennyiben nem próbál letolni a torkomon olyat, amit nem szándékozok megenni, abban az esetben nem szükséges az étkezőből visszatérést követően ruházatot váltani.

---

Sziasztok! Az én személyes kedvenc történetem gimiben kezdődött. Kaptunk 9. osztályban egy új biológia tanárt. Előzményként elmondom, hogy az előtte lévő biológia tanárunk apáca volt, szín 5-ös voltam végig nála amíg tanított, eszméletlenül érdekfeszítő órákat tartott, miatta szerettem meg a biológiát. Amit ő megkövetelt és azt valaki teljesítette, úgy is jutalmazta. Ám, de jött az új tanárunk, bármit is csináltam, csak és kizárólag 2-est kaphattam. Majd egyik felelés alkalmával, amikor 20 percen keresztül kérdezett, 1 kérdés kivételével mindenre tudtam a választ, majd leültetett idegből egy 2-essel. Ott már elértem azt a szintet, hogy elpattant az agyam és megkérdeztem, hogy ez a felelet miért 2-es. A választ szó szerint idézem: “Azért mert ki nem állhatom az orvos kölköket.” Nos a helyzet az volt, hogy ott konkrétan úgy elszállt az agyam, hogy a mellettem lévő osztálytársamnak (akinek szintén orvos volt a szülője) mondtam jó hangosan, hogy: “Na látod, ezt se vették fel orvosira!” Nyilván rögtön jött a tanártól a válasz: “Na most azonnal jössz velem az igazgatóhoz!” Erre a válaszom csak ennyi volt(hulla nyugodtan): “Azt én nem tenném!” Láttam elgondolkodott a kijelentésén, majd kis idő múlva csak annyit tudott mondani: “Többet ilyen ne forduljon elő!” Válaszképpen fűztem hozzá: “Az nem rajtam múlik!” Szerencsére 11.-ben már nem ő tanított minket, mert elbocsájtották hasonló kijelentések miatt. Egyetlen dolgot nem tűrök meg az életben, az pedig az igazságtalanság

---

Az irodalom volt a kedvenc tantárgyam, viszont a tanárom kifejezetten utált...igazi fenyegető aurás tanárnő volt. Egyszer 11 darab egyest kaptam egy órán. Ez rekord?

Utána minden órán feleltem, 64 jeggyel zártam az évet. Próbált megtörni, ami nem sikerült, mert szívesen tanultam 😀 2,4-es évvégi átlagommal meg akart buktatni...

És ezt tizenkettedikben, az érettségi évében...

---

Én egy kedves (egykori) angoltanáromról szeretnék megosztani egy emléket.

Óriási Videoton drukker a mai napig. Ezzel csak csak egy gond volt. Ha kikapott vagy X-elt a csapata… akkora “random” egyeseket kaptunk, hogy öröm volt nézni.

Sokszor csak azért néztünk a meccseket, hogy másnap be merjünk-e menni órára 😂.

---

Szeretnék egy kicsit beszélni a volt angol tanáromról. Mert az a nő fixen nem normális, és van egy ismerősünk, akinek a fiának több évre tette tönkre az életét.

Na de kezdjük velem. Ez még általános iskola volt, éppen átkerültem felsőbe, új nyelvtanárok meg minden.

Akkor kezdtem nyomtatott betűkkel írni (fontos lesz később).

Eleinte semmi baj nem volt, legalább is én úgy láttam. Persze utólag megtudtam anyumtól, hogy minden szülőin azt hajtogatta, hogy akár mibe is telik, nekem négyest fog adni (szín ötös voltam addig, akkor, és vagyok azóta is). Csak mert nem voltam szimpatikus neki. Ezt végig folytatta mind a négy évben. Próbált akkor szólítani amikor látta hogy nem figyeltem, olyat kérdezni amit még nem tanított, de mivel én akkor már aktívan interneteztem és mélyen ültem a fandom kultúrában, mindig is előrébb jártam mint mások. Egy csomó szorgalmi feladatot is csináltam neki, eljártam a bulijaira amiket szervezett az iskolában (főleg halloween és hálaadás témában) annak ellenére hogy nagyon nem voltak népszerűek, és még órát is engedett nekem tartani egyszer, amit jegyre is értékelt, és azt se tudta négyesre lehúzni.

Viszont ami bennem a legjobban megmaradt, az egy szótáras eset volt.

Kiadott könyvtári szótárakat, hogy azokkal dolgozzunk. Belenéztem, olvasgattam. Minden betűhöz nyomtatott kézírással voltak kiegészítések. Például a B-hez az hogy uzi, a G-hez hogy eci, az F-hez az asz.

Szóltam neki. Erre elvette a szótárat és egyből meggyanúsított, hogy ezeket én írtam.

Kiakadtam rajta nagyon, de pár napig nem szólt semmit utána, úgyhogy e is felejtettem.

Aha. Egy hétre rá lapot adott nekünk, és magyarul diktált szöveget íratott velünk. Eszembe nem jutott volna mire kell.

Másnap az egész csoport előtt kihívott a táblához, hogy a diktálásnál megvizsgálták az írásunkat, és a szótárban márpedig az enyém volt.

Pedig abban gyakorlott nyomtatott írás volt, én meg akkor kezdtem.

Megfenyegetett, hogy kirúgat az iskolából, és elintézi, hogy sehova ne vegyenek fel.

Két évre rá tudtam meg, hogy a nő akkori hetedikes osztályából volt az egyik fiú írása. Amit ismert, mert az osztályában volt és betegesen rá volt állva a kézírásokra.

Végül nem adott érte semmit, mert anyum elég durván a helyére tette mikor behívták emiatt. Ő is tudta hogy az nem az én írásom, és az a nő is.

A másik sztori: az ismerősünk fia, aki akkor volt a nő osztályában mikor én már gimiben voltam, kicsit durvább sztori. Lényeg a lényegben, anyum kolleganője a kórházban, és észrevette hogy valami nem stimmel a fiával. Nem tud semmire odafigyelni, hiperaktív, semmit nem tud megjegyezni. Emellett otthon és az iskolában is durva dühkitörései vannak. Belever a falba, rúgdossa az osztálytársait és a kutyáját, ilyenek. Elkezdte járatni az anyja a kórházi pszichiáterhez. A gyerek diagnosztizálva is lett ADHD-vel, viszont további vizsgálat kellett a folytatáshoz. Ehhez kellett egy nyilatkozat a szülőktől az otthoni viselkedéséről, és az osztályfőnöktől az iskolairól. Na és itt cseszett el mindent a tanár.

Ugye ilyenkor igazgatónak kell szólni, hogy a pszichiáter kért egy ilyen nyilatkozatot.

A tanár nem szólt semmit. Csak leírta, hogy a fiú csodálatosan viselkedik, egy mintadiák, stb stb. Mert azt hitte bajba kerül ha az igazat mondja. Úgy döntött, majd ő tudja kezelni, nem lesz baj. (Mondjuk nem értem honnan van pofája más gyerekének a szellemi egészsége ügyeiben dönteni.)

Nem ez lett. A nyilatkozata miatt perdig a pszichiáter megállította a vizsgálatokat, mert így ez otthoni problémáknak, esetleg bántalmazásnak tűnt.

Szegény fiú azóta másik iskolába került, de már három éve várnak, hogy folytathassák a vizsgálatokat.

Tudom, marha hosszú, de úgy gondoltam mindkét sztori érdekes lehet.

---

Már egy ideje a csoport tagja vagyok, de eddig nem mertem elmondani az én történetem. Féltem, hogy a csoportnak tagjai a volt osztálytársaim, vagy esetlegújabb megszégyenítés ér.

Mikor középiskolába kerültem (én hülye versenyistállóba jelentkeztem) rettentően maximalista voltam, még kiskoromban elhatároztam, hogy matekkal vagy fizikával szeretnék foglalkozni a jövőben. Egy kis faluban nőttem fel, egyszerű embernek tartom magam, akinek a szülei mindet megadtak amire egy gyereknek szüksége lehet. Egyik magyar órán végigkérdezett minket a tanárunk, hogy a szüleinknek mi a foglalkozása. Mikor rámkerült a sor büszkén mondtam, hogy édesapám tűzoltó. Anyukám pedig varrónő. Jött a megjegyzés, hogy "Nem érti, hogy a tűzoltók mire kapják a fizetést, hisz nem csinálnak semmit. Bezzeg ő tizenakárhány nyelven beszél, és ő mennyivel többet dolgozik." Nem mondtam semmit.

A matektanártól rettegtem, mindig is jó voltam matekból, de az ő óráin féltem. Kiállított felelni, szakadt rólam a víz, viszont tudtam, hogy nem kérdezhet olyat, amit nem tudnék. A felelet végén azt mondta, hogy olyan hibát követtem el, amit a vasárnapi misén sem bocsátanának meg nekem. Egyes. Egyszer négyzetrácsos lapra írtam a dogát, de ő csak a sima lapot fogadja el. Még egy egyes.

Anyukámat sírva hívtam fel, hogy én tanultam, és ne haragudjon rám. Hallottam a hangján, hogy rosszul esik neki, hogy szomorú vagyok. Egy idő után észrevettem magamon, hogy félek emberek közé menni, mindig kerülőúton mentem a suliba, reggel 5kor keltem és már 6kor a suliban ültem, hogy ne találkozzak senkivel. Nem beszéltem szinte senkivel, túl akartam lenni a napon. Mindig ez volt a cél, hogy éljem túl a napot. Itt kezdődött a betegségem, fejfájással. Állandóan fájt, volt amikor nem tudtam felkelni. Anyukám migrénes, így az orvosok elkönyvelték, hogy tőle "kaphattam". Kaptam gyógyszereket, viszont nem lett jobb. Az iskolában többször összeestem, és remegtem, mint egy epilepsziás. Jöttek a hosszú kivizsgálások, keresték az okát, hogy mi lehet ez. Rengeteget hiányoztam, az osztálytársaim elkönyveltek az "agyrákosnak", aki mindig lóg, kamuzik, egy sz@r szemét, aki nem érdemli meg a segítséget. Még külön messenger csoportot is csináltak ellenem. A német tanárom pedig mindig megjegyzéseket tett, hogy megint hiányoztam, és hogy csak bemesélem magamnak, hogy beteg vagyok. A tanév végén elvesztettem 3 rokonom, nem tudtam feldolgozni 15 évesen. Úgy éreztem, hogy soha nem fog semmi jó történni.

Később nőgyógyászati problémáim is lettek, ami miatt majdnem elvesztettem az anyaságom. Mondom oké 16 éves vagyok, erősnek kell lennem, ha a műtét nem is sikerül még fogadhatok később örökbe, vagy akármi, találok megoldást. Kórházban kellett maradnom megfigyelésen, de végül nem lett semmi baj. Mikor visszamentem az iskolába a töritanár mondta, hogy vigyem ki a székem az osztály elé és mondjam el, hogy miért nem voltam órán. Annyit mondtam, hogy nőgyógyászati problémáim voltak. Erre jöttek a jobbnál jobb megjegyzések, hogy büdös k*rva, biztos csak a sarkon voltam, hogy ne kelljen iskolába jönni. (19 éves koromig még randin sem voltam.) A tesitanárnak meg vittem az orvosi igazolást, hogy csak nagyon óvatosan mozoghatok, hogy elkerüljem a műtétet. Hát az kizárt, ő a mai nap fogja osztályozni a (már nem emlékszem, hogy mit). A lényeg: kézen állva kellett megtenni pár lépést és én kézen is álltam, csak el kezdtem vérezni és kiszaladtam a mosdóba felhívni anyát, hogy félek, fájdalmaim vannak és vérzek. A tanár utánam jött, hogy nem kell megjátszani magam. Mondtam, hogy szóltam, hogy nem mozoghatok. Erre el kezdett velem üvölteni, hogy menjek az igazgatóhoz, hogy fenyegetem őt. Még aznap átrohant anya velem a kórházba, hogy baj van. Az orvos tágra nyílt szemekkel nézett rám, hogy hogy történhetett ilyesmi. Sikerült "megjavítaniuk" a bibit. Mikor betöltöttem a 18at úgy döntöttem, hogy elmegyek pszichiátriára, úgy éreztem segítségre van szükségem, nem akartam tönkretenni a családom ezzel. Szorongásos depresszió, személyiségzavar stb. A gyógyszerek segítettek aludni, de a közeg nem lett jobb. Végül magántanulóként fejeztem be az iskolát. Mivel mindig összeestem és remegtem mint valami akkut alkoholista. 5 osztályban voltam összesen, 3 iskolában. Az érettségit még nem sikerült megcsinálnom. Itt vagyok 22 éves és félek elmenni levizsgázni, mert rettegek attól, hogy bármelyik iskolába is megyek beülni megírni a vizsgát, majd ott is biztosan megaláznak vagy bántani fognak a remegésem miatt vagy bármi miatt. Voltak terveim, mechatronikai mérnök szerettem volna lenni, okos-protézisokat szerettem volna készíteni. Egy versenyre csináltam egy részecskedetektort, reménykedve abban, hogy egyszer elismernek. Viszont elkésve érzem magam, aki soha nem fog eljutni egyetemre és soha nem lesz diplomája. Sajnálom, hogy túl hosszú lett, nem akartam ennyit panaszkodni, de jó volt magamból kiírni. Köszönöm a barátaimnak, hogy mindvégig támogattak és segítettek.