A digitális oktatással az eleve gyenge szociális készségekkel rendelkezők még inkább hátrányba kerülnek?

Kívülállóként szerintem igen.

Nem lehet így sarkosítva beszélni erről a témáról.Attól, mert valaki konzervatívabb, szerényebb társaihoz képest, ami a kommunikációja során is megmutatkozhat, a hátrányokat nem feltétlen kell élveznie, mert az egyénisége lehetővé teszi, hogy értékes tagjaként tekintse magát a társadalomnak.

Pont ellenkezőleg, hiszen a szociális készség élő szereplést, beszédet jelent. Az ilyenek írásban, neten sokkal jobbak. Kb. ugyanaz, mint aki neten jól csajozik, de élőben meg se mer szólalni. Ha felnő ez a generáció, az introvertáltak és az autisták fogják uralni a világot!

Igazságtalannak tartom azokkal szemben, akik a korábbi években vért izzadtak egy jó vizsgaeredményért, míg most potyavizsgák is vannak, hiszen személyes jelenlét nincs, bárki segíthet. És persze azokkal szemben is igazságtalan, akiknek a szülei nem tudnak több százezer forintos kütyüket meg drága, nagy sebességű internetet megfizetni. Ezek a gyerekek személyes kapcsolat, konzultáció hiányában nem jutnak megfelelő információk birtokába, és előbb-utóbb menthetetlenül lemaradnak.

Szerintem igen. Én két félévet tanultam az egyetemen távoktatásban, a harmadikra már passziváltam (ennek sok összetevője volt, de ez is közrejátszott benne), de ugye így is tartott vagy 1,5 évig ez a vírusos-kijárási korlátozásos - távoktatásos - home officeos - maradj otthonos stb. időszak. Én soha nem voltam egy nagyon beszédes, extrovertált, közösségi ember és volt bennem némi félénkség vagy akár gátlásosság és szorongás is m, de azért igenis szerettem emberek között lenni, találkozni és beszélgetni emberekkel, nemcsak a barátaimmal hanem akár random idegenekkel is és csak most jöttem rá arra igazán, hogy nekem ez mennyi mindent jelentett akkor. A távoktatás kezdetekor hazaköltöztem a szüleimhez (előtt kollégista voltam, onnan elküldtek, így nem volt más) és mivel a szüleim napközben dolgoztak, ezért a nap nagy részében teljesen egyedül voltam otthon. A barátaimmal nagyon sokáig nem tudtam személyesen találkozni (a nagy részük messze lakott, mindenki hazaköltözött a szülőkhöz stb. és ugye nem voltak szállások, az ingázás pedig nem fért bele a kijárási korlátozásba), így max. neten keresztül tudtunk beszélni és akkor is inkább csak írásban, mikor éppen volt időd válaszolni a másik üzenetére stb. A távoktatás sokkalta jobban leterhelt és kevesebb időm maradt mint jelenlétiben, így max. egyszer-egyszer mentem el sétálni a környéken vagy mentem el mondjuk a szüleimmel boltba, de azért olyankor is lehetett érezni, hogy járvány van, alig voltak emberek az utcán, senki nem állt le veled beszélni stb. Szóval én nagyrészt egyedül voltam otthon, a szüleimen kívül senki mással nem volt alkalmam személyesen beszélni (de ugye velük is keveset, inkább csak esténként), másokkal nem is találkoztam és szinte egész napok teltek el úgy, hogy senkivel nem beszéltem, senki nem szólt hozzám. A második félévben még megtartották az összes óránkat élőben (előtte inkább csak beadandókat kellett küldözgetni) és akkor próbálták picit interaktívabbá tenni a dolgokat, de már azt sem szerettem, mert teljesen idegennek éreztem, furcsa volt, kényelmetlen volt. A kamerát sem szerettem bekapcsolni, mert az is egy ilyen szorongató érzés volt, hogy ott ülök és akkor ott velem szemben bámul az arcomba csomó ember. Szóval én azt hosszú távon ez nagyon depresszív, nyomasztó, frusztráló és nagyon nem egészséges. Várom, hogy ismét jelenléti oktatásban tanulhassak, de azt is tudom, hogy nagyon nehéz lesz majd visszaszokni és megszokni, hogy mindenhol emberek vannak körülöttem, sokakkal kell beszélni, sok új emberrel találkozom stb. Ez nem lesz könnyű.

Jól megfogalmaztad kérdező. Az online oktatás miatt sokan képtelenek rendes ismerettségeket kialakítani.

Az életet nem a számítógép monitorja előtt ülve kell élni.

Igen