Hogyan éljem túl a középiskolát végzősként?

Előre elnézést kérek, hogyha hosszú lesz, illetve ha úgy fog hatni, mintha csak ki akarom írni magamból.

Valamint köszönöm ha valaki elolvassa!

Az az igazság, hogy rettentően rosszul kezdtem érezni magam az elmúlt időszakban. Mondjuk ha be kellene tájoljam, akkor szeptembert mondanám, mint az az időszak kezdete, amikor lassan-lassan minden kilátástalan lett.

De inkább kezdeném az életem elmesélését röviden a középiskola megkezdéséig: nagyon intro-vertált voltam, nehezen fejeztem ki magam gyerekként. Általános iskolában, még hetedik és nyolcadikban pszichológushoz is kellett járjak, mivel a szorongásom lassan-lassan elviselhetetlen mértékű lett. Szerencsére támogató családom van, és nem volt ez különösebben nehézség. Csupán egy barátnőm volt, de nem is éreztem szükségletét a nagyobb szociális életnek, pláne mert egy isten háta mögötti városban laktam, ahol nem is igazán voltak lehetőségek a szórakozásra.

Majd bekerültem középiskolába, és bentlakásba is. Nagyon utáltam mindent, és vasárnap a kollégiumba olyan gyomorgörccsel mentem, hogy gyakorlatilag amint beértem, úgy rohannom is kellett a mosdóba, mert ment a gyomrom – a későbbiekben is nagyon gyakran előjött a stressz utáni hasmenés, hányás nélküli hányinger. Mivel bullying áldozata voltam, mind az osztályba, mind a koliba, ezért félévkor váltottam egy sokkal messzebbi suliba, aminek az volt az ára, hogy havi egy hétvégét találkoztam a szüleimmel. Ez akkor és most sem jelent problémát, ritkán van honvágyam.

Az új suliba viszont könnyen beilleszkedtem, és a kollégiumot is szeretettem. Akkor valamiért úgy fogtam fel, hogy a szigorú szabályok és a bezártság megtanít alkalmazkodni, segít az önfegyelemben – ami igazából nekem szükségtelen, hisz eleve nagyon félős, visszafogott, szerény vagyok. Ez ment nagyjából egy évig, imádtam mindent és mindenkit. Beilleszkedtem a magam kis társaságába, nem érdekelve a többiek véleménye. Pláne mert a tipikus kockagyerekekhez tudtam odamenni, akik jóformán ki voltak közösítve. De 10. osztály közepén rengeteg negatív behatás ért, és számot tettem az életemben, rájöttem, hogy jónéhány barátom csak mérgez. Hátráltattak a tanulásban, már nap elején lefárasztottak, igazi energiavámpírok voltak. Így igyekeztem szépen eltávolodni tőlük és egy csajosabb, de szintén visszafogott klikkbe menni – ez is sikerült.

De közben valami megtőrt bennem. Akkor és ott beleestem egy depressziós fázisba (az egyik pszichológusom azt mondta, hogy a testem automatikus védekezésbe kezdett, így kizárt minden érzelmet, hogy ne tudjak több sértést elszenvedni), teljesen üres voltam. Ekkor valahogy feltűnt az általános iskolás barátnőm, aki szintén nagyon rosszul volt mentálisan, és ezért nagyon jól megértettük egymást – de valójában épp ez az empátia miatt egyre rosszabb és rosszabb lett mindkettőnk állapota, elvégre biztattuk egymás negatív képeit. Elképesztő visszagondolni, de még azt is megbeszéltük mennyire jó lenne meghalni, és hogyan lennénk öngyilkosok. Majd nem sokkal 11. osztály előtt viszont csúnyán összevesztünk, és megszakadt a kapcsolat. Így elég nehezen indul a 11., de megint sikerült feltornásznom magam, sőt annyira jó lettem, hogy csak ötösöket kaptam, ezáltal mindenki elérhetetlennek tartott az osztályban.

Lehet irigyek voltak, vagy valami, de a lényeg, hogy nem barátkoztak velem, csak házit értek, meg ilyensmi. Sőt, ha esetleg valamit hibáztam mondjuk házifeladatnál, akkor mindenki kigúnyolt, és megalázott.

Közben kezdtem az iskolából is kiábrándulni, pláne, hogy a jó jegyek miatt elkezdtem unni mindent, és kérvényeimet faktok felvételéhez nem vették figyelemben. Mentális állapotom hol jó-hol rossz volt. Habár október környékén kijöttem a depresszióból, körülbelül egy szuperérzékeny állapotba mentem át. Én magam boldog voltam, de voltak pillanatok, amikor rettentően szorongtam, féltem, és egy pánikroham miatt (rohamom ezek előtt nem sok volt, ez után viszont gyakran) el is kezdtem járni iskolapszichológushoz. Aztán egy spontán ötlettől vezérelve felregisztráltam társkeresőre, és meg is találtam életem szerelmét, akivel mai napig együtt vagyunk. És épp emiatt a rózsaszín köd miatt, a sok új és jó behatás okán kb semmi gondom nem volt, a pszichológus pedig kirakott.

Aztán jött a múlt nyár. A barátnőm, akivel csúnyán váltunk el megkeresett, de kb csak le akart húzni. Minden értelemben, pénzt kért (nem kis összeget), valamint ugyanazt a „világ van ellenem” nézetét akarta rám sulykolni, nem fogadva el, hogy én ezen túl vagyok, és segítenék neki máshogy gondolkozni. Aztán egyszercsak letiltott, mikor látta, hogy megint nem tud kihasználni. Pár hét múlva öngyilkos lett.

Ezt borzalmas volt feldolgozni, mivel sokáig magamat okoltam, de körülbelül egy hónapja már teljesen felhagytam a gyásszal – hála az új iskolapszichológusnak, aki nem hagyja annyiban a „jól vagyok” mondatot.

Ugyanakkor történtek még dolgok. Az iskolából teljesen kiábrándultam, mivel megtudtam, hogy semmilyen emelt szintű érettségire nem tud felkészíteni (magán tanár nem fér bele), így esélytelen az egyetem. Ez pedig az én és a párom családjában is elengedhetetlen. A szüleim végül so-so megértették, a párom szülei pedig épp-hogy nem tagadnak ki.

Azóta azért bebiztosítottam a jövőm, de bánt az emberek hozzáállásra. Pláne mikor tanárok kérdik miért nem megyek egyetemre, hisz kitűnő vagyok. Az iskolát utálom, mindenért, amit eddig velem tett. A hazug reklámszövegtől kezdve, a kiégett tanárok rossz tanítási módszerein át, egészen az osztálytársaimig. Gyakorlatilag egy tanár van akire fel tudok nézni, pedig rengeteg pedagógus van a suliba… De az az egy tanár is olyan tantárgyat tanít, ami bárki számára unalmas lenne.

Mindenki azt mondja, hogy már csak 2,5 hónap érettségiig, 74 nap, és ezt fél lábon is ki lehet bírni (ezt főleg azok mondják akik nagyon jól ismernek, és tudják miken mentem át). De én úgy érzem minden nap meghalok. A pánikrohamaim sűrűsödtek, a kollégiumot börtönnek érzem, elvégre 4 falból szabadulok 4 falba, amikor suliból koliba megyek. Szörnyen érzem magam, félek, pánikolok, szorongok, sírok naponta, és megy a gyomrom. Belefásultam mindenben, szemptemberben azt hittem kiégtem, a pszichológusom szerint megint depressziós vagyok (és megígértette, hogy kárt nem teszek magamban AMÍG hozzá járok terápiára). Fojtogatónak érzek minden percet, utálom az iskolát. Már szerintem évek óta nem aludtam át az éjszakát, sokszor hajnali 4-5-kor kelek és nem tudok visszaaludni, pedig nagyon is fáradt vagyok. Egyre rosszabban teljesítek suliban is (ezt csak az a tanár vette észre, akire felnézek, meg is kérdezte gond van-e), és az osztálytársaim árgus szemmel nézik a rosszabb jegyeim, és fel is hívják rá a figyelmem, hogy ez nem lett tökéletes. Úgy érzem a középiskola meg fog ölni, de azt is lassan és fájdalmasan. Nincs semmi boldogságom a hétköznapokban, csak arra vágyok hétvége legyen és a párommal bújjak. Eddigi kedvenc hobbim, az olvasás se szerez már nekem örömöt, és gyakorlatilag egész nap csak veszem a kolis ágyamon, és várom, hogy leteljen az életem.

Mit tegyek? Hogy törjek ki? Vagy szimplán hogy éljem túl? Úgy érzem ha minden ugyanúgy fog eltelni mint eddig, akkor megőrülök.