Miért van mindenki belezuhanva a munkába?

Most itthon vagyok két napot, mert a hét első felében külföldön voltam, pénteken pedig orvoshoz megyek, illetve bankba, így óvatlanul megengedtem magamnak, hogy ezt a két napot pihenéssel töltsem.

Ma felhívott egyik rokonom, aki egyébként tudta a heti "beosztásomat-szünetemet", és hallottam a teljes ilyen kétkedő-megvetést-agyzárlatot a hangjában, hogy: de... miért nem dolgozol akkor most?

De ez nem az első eset már. Nem feltétlen csak magamnál, de másoknál is látom, hogy nem bírják feldolgozni, hogy ha valakinek önszántából szabadnapja van, nem pedig betegség miatt nem megy vagy bármi. Rosszallják.

A rokonságom nem egyik napról a másikra él, nem számoljuk az utolsó forintot is a hónap végén, hogy ennyire "szükséges" legyen minden egyes nap, minden egyes órája a melóval. Gazdagok nem vagyunk, kényelmes középosztály. Így végképp nem értem. Ráadásul nem függök senkitől sem, magamat tartom el.

Mégis, mintha bűn lenne, hogy nem a munkának élek. A munka nekem egy szükséges semleges tevékenység ahhoz, hogy azt csináljam, amit szeretek, és nem fogok bűntudatot érezni, mert esetleg nem a munkának rendelek alá mindent.

Miért van ez a jelenség? Ti tapasztaltátok már? (A szegénységet ne keverjük ebbe bele, ha valakinek kell az a pár ezer forint is, hogy egyen hónap végén, az más.)