Akik Ausztriában élnek, dolgoznak. Tényleg olyan rossz kint?

Baromira unom azt (és nem is csodálkozom azon, hogy itt tart az ország), hogy az ilyen kérdéseknél lassan alap a veszekedés, hogy melyik a lenézendőbb?

Az a fiatal, aki kiment külföldre, vagy az aki itthon maradt és próbálja fenntartani az országot, valamint magát?

Ki nem szarja le, de komolyan?

Akinek az volt a vágyálma, az elment külföldre szerencsét próbálni és vagy megtalálta, vagy sem.

Akinek nem ez volt a vágyálma az itthon maradt és tűri, hogy lehúzzák róla a harmincadik bőrt is, mert szereti a családját. Én a párommal és a barátainkkal együtt utóbbi csoportba tartozom. Fiatal vagyok, így is 200 km-re élek a családomtól, albérletben. Bármikor azt mondhatnám, hogy "drágám, nem boldogulunk, elegem van, álljunk tovább". Nem mondom. Örülök azoknak az ismerősöknek, akik megtalálták kint a számításukat, de hányingerem van, amikor számonkérnek, hogy én miért vagyok olyan hülye, hogy itt maradtam?

Megnyugtat a tudat, hogy bármi gond van, nem kell ezer km-ket utaznom a szeretteimhez, elegendő csupán bevágnom magam az autóba és két óra múlva otthon vagyok. Szeretem, hogy magyarul szólnak hozzám a boltban, hogy az anyanyelvemen vásárolhatom meg a reggeli péksütimet, hogy a magyar hegyekbe mehetek kirándulni hétvégente és a magyar tengerhez ugorhatok le strandolni egy szombat délutánon. Egyszerűen nem vágyom külföldre és nem vagyok irigy azokra, akik ott teljesítették be életük vágyát. Miért olyan hihetetlen ez?

Azt viszont szomorúnak találom, hogyha ma egy tisztességesen, heti 40 órában dolgozó, fejenként 2-2 diplomával rendelkező pár képtelen összerakni önerőből magának egy saját lakást úgy, hogy még csak nem is álmodtak nagyot. Csupán ez az, amiért néha végig gondolom, hogy lehet szívesebben mosogatnék ennyiért külföldön, minthogy itthon a felelősségteljes műszaki munkámat végezzem, amit ha elrontok még le is fejeznek. Viszont nem élek álomvilágban és gyanítom, hogy kint ilyen bérért szintén lehetetlen önerőből megvenni egy lakást! Mindenesetre megértem azt, aki megy.

Mindezek mellett szánalmasnak és gyomorfogatónak találom azt, hogy az ember egyre többre és többre vágyik, amiért egyre messzebbre megy el és már ott tartunk a kortársaimmal, hogy kinek a lova nagyobb, vagyis itthon maradás kontra külföldön tartózkodás: melyik a jobb, kihozott normálisabb döntést, stb. Egyszerűen miért nem tud csak mindenki megelégedni a saját életével és döntéseivel? Miért kell nekem, vagy bárki másnak, aki itthon maradt magyarázkodni azoknak, akik elmentek, hogy miért?

És miért kell magyarázkodnia azoknak, akik elmentek, hogy miért?

Hogy a kérdésre is válaszoljak: Rengeteg ismerősöm dolgozik Ausztriában. Mérnökként és "kulimunkásként" is gyárban, konyhán, síparadicsomban felszolgálóként, stb.

Valakinek bejött és maradt, nem is tervezi, hogy hazajön. Valakinek bejött, de úgy tervezi kicsit megszedi magát és jön haza. Valakinek nem jött be, ezért 2 hónap után csont soványan jött haza...

Kint lakni és dolgozni nem nagy szám, albérlet + osztrák rendszámos autó + hazajárás valag pénz, nem éri meg. Sok ismerősöm kint van ilyen formában és évek alatt se jutnak semmire, mert olyan költségek vannak.

Ez alól persze kivételt képez az olyan hotelmunka ahol szállás is van.

Tehát ami még megéri, az CSAK az ingázás Magyarból!

Nyelvtudás nagyon fontos, saját autó is hatalmas előny.

A munka nyilván gondolhatod, hogy nem az otthoni légkondis irodás felállás lesz.

Hanem olyan, amit már az osztrák nem, vagy ritkán vállal el. Segédmunka, termelés, raktározás, eladói, konyha, hotel, építkezés, stb..

A munkatársaid 80-90%-a nagy eséllyel külföldi lesz, török, jugo, magyar, román, stb..

Én az elmúlt kb. 1 hónapban 4 helyen dolgoztam kint, de pár nap után otthagytam mindet, mert nem tetszettek. Holnap mondok fel a jelenlegi helyemen és 2 nap múlva kezdek máshol.

Nem vakítás, az igazságot írtam, csak, hogy valami kézzel fogható információd is legyen.