Mi volt az a pont, amikor azt érezted, hogy munkahelyet KELL váltanod?

Amikor szoltam a fonokomnek, hogy a munkakorulmenyeim a (mentalis) eggesegem rovasara mennek.

Es mikor a megigert valtozasokat egy honap mulva sem kezdtek meg, meg tervezes szintjen sem.

Amikor megunom a hitegetést és az elszámoltatást, míg más vígan tevékenykedhet következmények nélkül. + ha ezt nem ismerik el.

avagy ha szimplán kiégek és besokallok.

Eddig nem kellett ilyet letölteni.

Szépen fizettek, semmi túlóra, szezonmunka volt. Nagyon hangsúlyozták, hogy számítanak mindenkire a teljes szezonban. Egyre nehezebb lett a munkám (egyre nehezebben kezelhető alapanyagot kaptunk, erőlködnöm kellett és nem haladtam úgy, ahogy szeretnék), egy-két nagyon eszes kolléga próbált ezen viccelni, ami akkor és ott nagyon nem vicces, és egyre jobban fájt egyik-másik igénybe vett ízületem, nagyon ügyelnem kellett, hogy pihentessem, borogassam, ne terheljem otthon már. És rájöttek, hogy hétvégementes, folyamatos munka lesz. Tíz másodpercnél tovább nem gondolkodtam, hogy utolsó napom ott, amit becsülettel végigviszek. Nincs az a pénz, hogy tönkre verd magad, csak mert "számítanak rád". Teljesen korrektek voltak még ekkor is, és ki voltam fizetve, nem is akárhogy. Részarányosan még a szezonvégi jutalékokat is utalták később, meg még sokkal később ismét valami korrekciót, tehát le a kalappal. Aki főnökkel csak beszéltem, mind megértette, hogy az egészség felbecsülhetetlen, és épp csak kifejezte egyik-másik, milyen szomorú, hogy új embert kell szerezni és betanítani előbb-utóbb, addig pedig változatlan létszámmal kicsit keményebben húzza a brigád, akik közül valaki ott szív majd, ahol én addig.

Hozzátartozik, hogy az ottani munkák fizikailag nem nagyon voltak megterhelők, maximum unalmasak és elgémberedősek, vagy épp időnként szaladgálósak. A környéken én és egy másik arc erőlködtünk keményen, ő egy hatalmas terület takarításával, elég nehéz hulladék rendszeres vagy folytonos ellapátolásával, én meg sok gépen a rendszeresen be-beszoruló anyag kiütlegelésével. Sose érdekelt minket, hogy nehezebb-e nekünk, mindenkinek rossz valamiért.

amikor '95-ben közölte a maszek, hogy kevesebbre akar bejelenteni, mert fiatal vagyok mi bajom lehetne, miért akarom várni, hogy a fejemre essen egycserép.

Rokonomat akkor százalékolták le, tehát tudtam, mivel jár a fix nyugdíj.

Jó gárda, jó munka, jó fizetés volt, de váltottam.

2 éven keresztül csak beszéltem róla, de volt, hogy eljött az a pont amikor már tényleg nem bírtam. Csak sírni tudtam. Sírtam az öltözőben. Egyedül. Sírtam a wc-ben. Egyedül. Sírtam a karomba temetkezve, körülöttem 22 emberrel, de egyedül. Senkinek nem tűnt fel. Csak egy sötét folt voltam, egy jelentéktelen átlátszó ember, de ha kellett a szégyen és a szánalom megtestesülése.

Ki kellett várnom a mélypontot, ahol nem csak a helyet vedlettem le magamról, hanem azt a személyemet is. Meghagytam nekik.