Munkakerülő lennék?

Frissdiplomás fiatal vagyok. Diákként dolgoztam 1-2 helyen, többek közt külföldön is. Ezt a külföldi fizikai munkát leszámítva kb. mindenhonnan menekültem, sehol sem bírtam pár hétnél tovább. Egyszerűen utáltam, hogy csak egy csicska vagyok, akinek muszáj a főnök hátsóját nyalni és eltűrni mindent tőle. Hamar elegem lett abból, hogy én éhbért kapok, miközben a főnök olyan vastagon keres, amit el sem lehet képzelni. A külföldi munka volt egyébként a legmegerőltetőbb munka, mégis azt bírtam legtovább, ott legalább megfizettek. Most, diploma után megint ki akartam menni, de valahogy nem sikerült kint munkát találnom. Így kényszerből, szülői biztatásra elkezdtem itthon, a diplomámmal munkát keresni. Hamar találtam is, nemsokára kezdek, de már most utálom az egész céget. Már mindenkinek azt mondom, hogy nem várom ott ki a próbaidő végét. Voltam bent, az emberek bunkón néztek rám, a fizetés szintén éhbérnek felel meg, ráadásul a főnök szerint is elég stresszes munkám lesz. Már előre utálom, hogy minden nap 9 órát kell dolgoznom, hogy este fogok hazaérni, hogy este még állhatok neki másnapra főzni (a külföldi munkánál helyben étkezés volt biztosítva), hogy a párom teljesen máshogy dolgozik időben és emiatt alig fogunk találkozni. Nem is érdekel a szakma, sosem akartam ebben dolgozni, inkább vállalok egyszerűbb fizikai munkát külföldön háromszoros fizetésért. De hogy lehet, hogy már ennyire előre utálom a leendő munkahelyem? Már akkor sem örültem, mikor felvettek, csak anyám győzködésére jelentkeztem, de nem akarok ott dolgozni. Ennyire munkakerülő lennék vagy csak ennyire lehangol, hogy éhbérért kell egész álló napokat dolgoznom, miközben a párommal is alig leszek heti pár órát együtt? Csak azért vállaltam el, mert nincs más... de amúgy sírhatnékom van, ha arra gondolok, hogy napi 9 órákat ott kell ülnöm a gép előtt és telefonálgatnom kell, ráadásul idegen nyelven. Szerintetek?