Vannak olyanok akik nem mernek elmenni dolgozni meg nem mernek munkát keresni?

Ilyen voltam három évig. Aztán egyetlem szülőm beteg lett, hónapos késésbe kerültünk a számlákkal, és lám-lám, két hét alatt találtam munkát, majd több mint fél évig 5x8 órában szorongtam meg idegbetegkedtem bent, mert a többiekhez képest lassú f.s voltam (amúgy nem, csak először nehezen ment, utána gyorsan csináltam, de ideges voltam), időnként diszkréten, tényleg nagyon visszafogottam könnyeztem valahol, vécében, zuhanyzóban, öltözőben, üres sarokban, akár munka közben.

Mi a teendő? Hát, nekem az volt a teendő, hogy rá lettem kényszerítve a szorult helyzet miatt, hogy csináljam. Azóta megszoktam bent, magasabb pozícióba is kerültem, azaz többet fizet az a pozi, mintsem magasabb lenne, de ugye a pénz lényeg, és csak néha-néha nézek ki úgy, mint aki mindjárt meghal. Mert tök jó, megszoktam, én vagyok az egyik leggyorsabb, többet viszek haza, de ettől még igenis szokott nehézséges jelenteni, a szociális szorongás nem múlik egyik napról a másikra, csak amikor olyan helyzetbe kerülök (mert basszus, számtalanszor kerültem olyanba, szemkontaktust nem is bírtam tartani, szívem szerint világgá futottam volna!!!), nyelek egyet, kettőt, százat, és valahogy sikerül túlélni. Valamelyest sikerült azóta javítanom, hogy kívül kevéssé vagy semennyire látszódjon az ilyen időszak lecsengése.

Tapasztalatból tudom, hogy amíg minden a hátsó alá van téve, maximum ésszel fogható fel, hogy változtatni kéne, de a kényszer egyszerűen kiránt onnan, hogy nesze, csináld b+, minden finomkodás nélkül.