3 hete dolgozom egy helyen eleinte kedvelték befogadóképessége voltak.De egyre inkább nem azok mert még nem tudok mindent és sok mindent elrontok.Ez normális?

Nem normális, de egy átlagos magyar teljesen idegbeteg, - hála elsősorban a folyamatos bizonytalanságnak, amiben kénytelen élni. Szoktam én is betanítani embereket, de én elfogadom, hogy minden ember más - úgy szellemileg, mint gondolkodásban, helyzetértékelésben és mi egyebekben, - éppen ezért ha azt veszem észre, hogy valami nem megy át, nem hagyom sorsára a tanítványomat, hanem többféle módon is megpróbálom átadni azt, amit akarok, hogy tudjon. Nehéz úgy oktatni bárkit is, - tehát akármilyen kedvező adottságú embert is oktatunk, - nehéz úgy végezni ezt, hogy a főnököktől elvárt munka is el legyen végezve az oktatás mellet. Várják mind a két vonalon az eredményeket, - a munkában a stabil, megszokott teljesítményt, a plusz feladatban pedig azt, hogy minél hamarabb és minél inkább hadra fogható legyen a tanítvány. Ez mind pszichésen, mind fizikailag nyomást gyakorol mind a kettő emberre, - sokan nem is akarják vállalni ezt a terhet, mondván, hogy nem erre szerződtették, ill. ezt nem fizetik meg külön nekik. Ugyanakkor minél hamarabb és minél értékesebb munkaerőt sikerül kiképezni az új emberből, annál több vállon oszlanak el a későbbiekben a terhek (azt feltételezve, hogy nem csókos br@nerfényezőt képzett az ember). Ezt a gyümölcsöt viszont csodával határos módon mindenki szereti élvezni. Vannak, akik meg úgy viszonyulnak az új emberhez, hogy konkurensként tekintenek rá vagy azzal magyarázkodnak, hogy nem gyerekfelügyeletet vállaltak, amikor beléptek, - pedig csak egyszerűen türelmük, akaratuk nincs a plusz feladathoz.