Miért ilyen fájdalmas megérteni a kollégáknak, hogy nem mindenki van megáldva olyan tehetséggel, és anyagi háttérrel, mint Ők? Vagy esetleg irigyek a „szabadidőmre” meg, hogy nem kell vértizzadnom?

Nemrégiben kerültem áthelyezésre egy másik tagintézménybe. Itt egy kicsit más jellegű a munkavégzés, de alapjaiban ugyanazt végzem el: bürokrácia, kapcsolattartás, csoportos/egyéni, konzultációk stb...

Még jó pár évvel ezelőtt, volt itt egy gyógyfoglalkoztató, aki általában délutánonként kreatív foglalkozásokat tartott. (Úgy képzeljétek el, mint a kisiskolásoknál, hogy színezés, hajtogatás, figurák készítése és készülődés az ünnepekre.) Most kitalálták, hogy nekem úgy is sok a szabadidőm, tartsak ilyen foglalkozásokat. Na azért van sok szabadidőm, mert délelőtt letudom a munkám nagyrészét, szinte megállás nélkül (amíg Ők lazábbra veszik a figurát).

A probléma nem is az ötlettel van, hanem azzal, hogy teljesen rámhárították. A másik, hogy a jelenlegi helyzet miatt nincs most finanszírozás a számomra szükséges kellékekre. Tehát nekem kellene minden sz@rt beszerezni, a másik, hogy érzékem sincsen ilyen jellegű foglalkoztatásokra. A csapat felének van kisgyereke, a másik felének meg szimplán hobbija az ilyesféle DIY elfoglaltság.

Ami tudtam, már így is behoztam (régi sulis dolgaimat), de jelenleg örülök, ha meg tudok élni. A velem egykorú kolléganőim mind még otthon élnek, így persze, jobb dolgokra is el tudják költeni a pénzt, mint az albérlet.

Eddig úgymond szerettem ide bejárni főképp a klienseim miatt, de egyre jobban kezdenek rámszállni, már más téren is akadékoskodtak az utóbbiakban.

A főnököm támogatja az ötletüket, de maga a leszervezéséből kivonta magát. Rám van bízva alappal.