Volt lelkileg sérült munkatársatok? Miket csinált? Hogyan kezeltétek ti? Hogyan kezelte a vezetőség?

Végül is én is lelki sérült vagyok.

Általában magamnak való vagyok, nem zavarok sok vizet csak teszem a dolgom.

Komolyabb konfliktusból a 8 munkában eltoltott évem alatt 3 volt. Azok is olyanok voltak, hogy csak fenyegettek/lebsztak. Kirugni nem akartak azért csak hogy terjek észhez.

Ami a kikozositest illeti inkább én kozositem ki magam, mint a tobbiek. Mondjuk a mostani helyemen szoktam beszélgetni a kollegaimmal.

Még sok-sok évvel ezelőtt és eléggé jóban voltam vele szóval még a történetet is ismerem és eléggé szép a vége.

Mielőtt hozzánk került volna, egy irodában volt a közelünkben. Kapott egy új főnöknőt, aki iránt elkezdett erősebb érzelmeket táplálni és ezzel nagyon sokat vívódott, akkor még nem értette meg, hogy leszbikus (mármint a barátnőm, nem a főnök).

A barátnőm nem tudta hogyan kezelni, ezért azt gondolta, hogy ez egy természetes rajongás és jobban meg akarta ismerni a nőt és amikor a nő a természete miatt nyitott volt felé, akkor a barátnőm azt hitte, hogy barátság van kialakulóban.

Amikor a főnöke egyszer besokallt és finoman leépítette (ő annyit látott hogy valaki az aurájában van non-stop), a barátnőm belebetegedett, nagyon furcsán reagálta le. Hogy jól megfogalmazzam ügy ahogy egy szerelmi bánattal küzdő aki próbálja visszaszerezni a párját. A vezetőségből mindenkit megijesztett a viselkedése, szóval átrakták hozzánk.

A barátnőm full depressziós volt, nagyon meghízott rövid idő alatt, a munkáját nem látta el rendesen, reggel bejött a munkahelyre, de fél órát állt kint a folyosón vagy a konyhában a régi főnökére várva csak utána jött be hozzánk sok szünetet vett ki és ha bent volt az irodában akkor is sokszor jött sírni hozzánk.

A vezetőség jófej volt, megértették, hogy min megy keresztül és türelmesek voltak vele, de egy idő után betelt a pohár, a barátnőm már túlzottan belekényelmesedett a depresszióba, sokakat már zavart az energia vámpírkodása, nem tett neki jót az sem, hogy a főnök ott grasszál a közelben folyton, és a mi főnökünk (akitől a legtöbb energiát szívta el) behívta őt egy külön irodába és jól "fenéken billentette" a barátnőmet. A leteremtés után a barátnőmnek megjött az esze.

Először is összekapta magát és időben bejött, annyi szünetet vett ki amennyit szabad volt és ha bent volt nem cseverészett hanem a munkára figyelt.

Utána a főnök aki fenéken billentette elhívta beszélgetni és elmondta hogy nagyon jó úton halad a barátnőm és csak így tovább. Ez adott a barátnőmnek egy nagy energialöketet. Szépen lefogyott és még hatékonyabban végezte a munkáját is.

Rendbe tette magában ezt a dolgot is, ami a régi főnökkel történt beismerte magának hogy leszbikus és elkezdett társat keresni.

Még annyit szeretett volna a barátnőm amikor jobban volt hogy leülhessen a régi főnökkel és elmagyarázhassa neki hogy mi volt ez az egész de a nő hallani sem akart róla.

A régi főnöknő amúgy le is lépett azon a nyáron ez is sokat segített a barátnőmnek.

Idővel a depressziós lány aki hozzánk került sehol sem volt a barátnőm az ellenkezője lett.

Azóta nem dolgozunk együtt de azt tudom hogy azóta is szépen halad előre és sikerei vannak. :)

Én szorongással küzdök (generalizált+szoc), nem tudom ezzel lelki sérültnek számítok-e. "Csinálni" nem "csináltam" semmit sosem, szimplán nehezen barátkozom, sokat parázok a hibáimon stb.

Mindig volt, aki egyből utált, belém kötött emiatt, főleg a többi nő - úgy vettem észre, a férfiak jobban tolerálnak egy félénkebb női munkatársat, jobb fejek, lazábbak, segítőkészebbek. Persze nem mind.

"Mindig volt, aki egyből utált, belém kötött emiatt, főleg a többi nő - úgy vettem észre, a férfiak jobban tolerálnak egy félénkebb női munkatársat, jobb fejek, lazábbak, segítőkészebbek."

Dettó, ugyanez volt velem is

Ki az aki a mai világban elmondja a lelki betegségét a munkahelyen? Amúgy is tapossák az embert. Én sem sétálok be, hogy 8 évet drogoztam, 6 éve leálltam, azóta pedig borderline személyiségzavart diagnosztizáltak nálam. Reggel meg 2 mg Xanax nélkül be se tudnék menni, nemhogy a munkám elvégezni.

Amíg a teljesítményemet nem befolyásolja és nem vagyok összeférhetetlen az én bajom. Utána se lenne hozzá semmi közük hanem elküldenének. Nem lobogtatok papírt. Magánügy.

Csoportfoglalkozással kezeli a vezetőség.

Cég pszichológust is fogadott akivel négyszemközt lehet beszélgetni.

Van nálunk háborús övezetet megjárt aki hirtelen zajra elejti a kezében lévő tárgyakat, fél marék leszokott alkoholista és olyan akit megerőszakoltak.

Dokik szerint nekem bipoláris zavarom van.

Kollégák nagy része nem tudja a részleteket csak annyit, hogy amikor be vagyok pörögve ne hagyjanak felügyelet nélkül mert összeveszek az ügyfelekkel.

Így, 2021-et írva szinte nincs is olyan munkahely, ahol ne lennének lelkileg sérült emberek, - egyszerűen csak "nincs idő" (a mesterségesen és feleslegesen túlpörgetett világban) arra, hogy ezekkel a sérülésekkel komolyabban foglalkozzon bárki is. A leggyakoribb orvoslása az egy ilyen szitunak, hogy a megroggyant embert kiszórják az utcára és vesznek fel helyette egy másik megroggyantat... Aztán itt van a - szokás szerint - külföldről behurcolt agyrém, a "csapatépítés", - amitől a fene tudja, mit várnak az azokat erőltetők, de lényegében semmit nem javít, inkább csak ront a helyzeten. Családok, kapcsolatok mennek tönkre miattuk és ami a legszebb, még el is várják, hogy az emberek ebbe időt, pénzt, energiát öljenek - "önként és dalolva", - holott nem fogja megoldani az emberek között gyakran évtizedek távlatában fennálló munkahelyi ellentéteket!

2021-ben ez a "nívó"! :D

Pár éve elkezdték nálunk is erőltetni ezt a f@szságot, aztán eléggé nehezen, de csak eljutottunk az értelmetlenül eltelt alkalmak távlatában addig a pontig, hogy idén már legalább nem kötelező a részvétel ezen a baromságon! Továbbra is vallom, hogy munkahelyi problémákat nem fog megoldani, hogy évente x alkalommal közösen isszuk magunkat az asztal alá, zabáljuk magunkat rosszullétig tele vagy egy kellően illuminált alkalmi pár itt talál egymásra!

Ha zűr van egy munkahelyen, akkor azt ott, melegében kell orvosolni és nem ilyen idétlenségekkel kell "elsimítani"!

Általánosan bevett szokás, hogy a munkahelyi vezetők a beosztottjaikra bízzák a hierarchikus küzdelmeket, - amíg fizikálisan nem folyik vér vagy nem izzik alattuk a szaroskék, addig homokba dugott fejjel kussolnak!