Kezdenétek új életet/munkàt külföldön a párotok kedvéért? Mennyi idős korig vállalnátok be?

Élettársam kapott egy külföldi munkalehetőséget. Viszonylag jó pénz, munkatársakkal közös apartmanok. Viszont kb negyedévente jöhet haza, ha úgy jön ki a meló.

Neki alap, hogy vele/utána megyek, természetesnek veszi. Mivel ismerős a munkáltató, kigondolta, hogy majd engem is bevisz a szállásra, esetleg elintézi, hogy ketten legyünk, aztán majd csak találok én is valami munkát a környéken.

Nekem rengeteg ellenérzésem van. Ha ki is mennék, ha találnék is munkàt, én úgy gondolom, kinőttünk már ebből a "kolis életből", akkor lakást kéne bérelni, és nyilván a kinti élet drágább, mint itthon, a jó fizu már nem lenne olyan jó...

Páromnak kb nulla a nyelvtudása, az enyém elég gyenge (van nyelvvizsgám, de csak a diploma miatt, nem használom a hétköznapokban...) Szóval nem hinném, hogy az ilyen mosogató szintnél jobb állást találnék. Nem éppen életem karrierje.

Mindketten a harmincas éveinket tapossuk, már nagyon időszerű lenne a család, gyerek... úgy érzem, ezzel a lépéssel évekre, talán örökre elvàgnánk magunkat megint. Még ha úgy is terveznénk, hogy "majd" hazajövünk, akkor is 3-4-5 évben kéne gondolkodni legalább.

20 évesen ez nagy kaland, akkoriban egy percig sem gondolkodtam volna, de most...

Ha viszont itthon maradnék, az megölné a kapcsolatot. Negyedévente találkozni, az nem felnőtt párkapcsolat, az... lényegében semmi. Amúgy is voltak bizalmi problémáink, pikk-pakk megölné az egészet. Ha optimista vagyok, hogy minden jó lesz így is, szeri, lesz pénz házra esküvőre gyerekre toronyórára lánccal... akkor is egyedül élnék át kb mindent.

Viszont itthon, így, most rosszul élünk. Támogató család nincs, albérletben nyomorgunk, félretenni nem tudunk. Saját otthon maximum valamelyik szülővel összefogva lehetne, ami eleve ugye konfliktusforrás, de még akkor is csak (túl) sok kompromisszummal, egy életre eladósodva. Szóval értem, hogy most ebben egy kiugrási lehetőséget lát.

Egyébként a vicc az, hogy egy olyan országról van szó, ahová gyerek-kamaszkori álmom volt eljutni, szóval elvileg nekem is tapsikolni kéne örömömben...

Nem vagyok benne biztos, hogy mindent fel tudnék adni érte. 30 évesen már nem.

Ti mit tennétek hasonló helyzetben?