Miért nincs az életemben egy mentor? Egy olyan ember, mint Harrynek Dumbledore?

Semmire nem vágyom annyira, mint egy ilyen emberre. Egész életemben intenzíven kutattam a válaszokat. Intelligensebb vagyok az átlagnál, olyan vagyok kicsit, mint Sherlock vagy Dr. House (aki egyébként nagyjából ugyanaz a karakter). Ezt nem felvágásból írom; legalább annyi hátrányom van ebből, mint amennyi előnyöm. Felnőttek között nőttem fel, magányos gyerek voltam, kisnövésű, magára hagyott. Nem is volt igazi barátom. Se barátnőm. Szüleim se töltöttek nagyon időt velem. Csak nőttem, mint a dudva, mellette pedig rohadtul szorongtam, mert mindig nagyon magamra vettem mások elvárásait. Részben ezért is lettem ilyen okos, de azért lettem ilyen frusztrált is. Most 27 leszek lassan, és nem tudom, mit kezdjek az életemmel. Anyagi gondjaim nincsenek, de nem vagyok független a szüleimtől, és nincs semmi vitalitásom, életenergiám már évek óta. Nem tudok végigcsinálni semmit. Nem azért, mert alkatilag ilyen lennék, hanem iszonyatosan nagyok bennem az érzelmi hiányok, olyan, mintha kimaradt volna minden, amiért érdemes élni, és ami az embereknek örömet okoz. Vágytam arra, hogy elhívjanak bulizni, hogy csapatban csinálhassak dolgokat, hogy szeressenek, hogy egy barátnővel elmehessek mindenfele, de ezek közül semmi nem valósult meg, és most egyszerűen nem bírok a karrieremre összpontosítani, mert nem érdekel. Úgy érzem, ezek nélkül nincs értelme beülnöm egy irodába GDP-t termelni. Azt se tudom, ki vagyok.

Mindig arra vágytam a legjobban, hogy legyen egy idősebb, tapasztaltabb lelki vezetőm, aki a szárnyaim alá vesz, hogy legyen egy Dumbledore-szerű mentorom, aki segít eligazodnom és jobban ismer engem, mint magamat. Ez ideálisan az apám kellett volna, hogy legyen, de ő erre nem alkalmas. Mit csináljak? Hiába a pszichológus, nem érzem, hogy változna az életem. Semmi nem használ, csak lébecolok, és egyre idősebb leszek, és már rég dolgoznom kéne és eredményeket felmutatnom. Az agyamból már rég kitelt volna egy PhD, ha valamiért tudtam volna lelkesedni, de valahogyan meghal a lelkesedésem. Bármibe fogok, túlságosan eredményorientált vagyok, úgy érzem, nincs értelme, nem fog pénzt hozni, stb. Nincsenek álmaim. Vannak vágyaim, de már olyan régóta nem merek igazán álmodni, hogy már tulajdonképpen nem is tudom, mi a célom. És úgy érzem, ez tragédia. Az egész életutam az, és ha meghalok, akkor úgy fog elveszni valami a világból, hogy meg se tudott születni, és senki nem fog róla tudni. Nagyon félek ettől...