Én miért nem tudok ragaszkodni az emberekhez, és miért vagyok folyton egyedül?

Én is ilyen vagyok. Én ugyan házas vagyok, de mindketten introvertáltak vagyunk és sokszor elvagyunk otthon egymástól függetlenül.

Egy hozzád hasonló partnert kell keresned.

A múltkor gondolkoztam azon, hogy mennyire nagy szerencse, hogy a párom is magányos farkas típus, mert biztos, hogy az agyamra menne, ha folyton együtt akarna mindenféle programokat szevezni és soha nem lehetnék egy kicsit sem egyedül :D

Nagyon őszintén megmondom, hogy irigyellek a lelkem mélyén.

Vállalom, ha most sokan ellenségnek fognak nézni és leoltanak, belegyalogolnak a lelkembe.

46 éves és pasi vagyok. A tudatommal, az eszemmel, a racionális ítéletalkoltó tudattal és felnőtt neveltetésemmel, még szellemi meggyőződésből is hirdetem a szellemi autonómia szükségességét. Azaz azt,hogy magunkban legyünk meg jól, a kapcsolatok csak kiegészítő dolgok.

De! Közben az érzések, amik hatalmukba kerítenek, mást mondanak. 5 éve lettem elhagyva egy 15 éves élettársi viszonyból. Azóta volt 7-8 nagyon rövid kapcsolatom, mert csak a hibákat keresték, csak a kritizálni valókra koncentráltak. Elhajtottam mindet.

És rettentően hülyén érzem magam. Az eszem azt mondja, hogy hagyd a ..csába, végülis szabad vagy, korlátok nélkül élhetsz stb. A másik énem, az érzelmesebbik felem meg el van keseredve, fáj, ahogy látok párokat karácsonyra készülni, fáj, ahogy felidézem magamban azokat az éveket, amikor szeretetben éltem a párommal, vagy akár gyerekként/nagyon ifjúként a családommal.

Szóval, hogy azért a kérdésre is válaszoljak. Sokan kiáltanának ún "nárcisztikus személyiségzavart" vagy "szociopátiát" vagy "antiszociális személyiségzavart" netán "alexitímia" kórképet.

Súlyosabb esetekben nem is alapok nélkül. Szerintem a kérdező esetében ezek nem mutatnak kórosan kimutatható veszélyes állapotokra, csak neki sikerült azt a szintű autonómiát megvalósítani, amire én csak vágyakozom.

Így az életben én sem vagyok diszfunkcionális vagy dependens, de bevallom, nagyon hiányzik egy társ. Aki őszintén jól megvan nélküle, annak csak elismerésem.

Én valamilyen szinten egyetértek a #2 es válaszolóval.

Volt egy ember,akihez nagyon erősen kötődtem,ragaszkodtam,szinte el sem tudtam képzelni olyat,hogy "nélküle". Elhagyott,kidobott, nem volt rám többé szüksége. Azzal az ürességgel és fájdalommal,ami utána maradt,ugy éreztem minden összeomlott. Én nagyon fontosnak tartottam.

Hidd el nekem. Jó neked,hogy ilyen vagy.