A magánytól, hogyan lehetet szabadulni? Többi lent. Hosszú, szóval annak ajánlom aki szeret olvasni.

Pár infó rólam.

19 éves fiú vagyok, nagyon rossz családba születtem, nem volt gyerekkorom. De nem úgy fogtam fel, hogy ha gyerekkorom nem lehetett akkor felnőttkoromba sem lesz rendes életem.

15 éves koromtól dolgozok, mivel nem volt lehetőségem tanulni.

De így megtanultam értékelni a pénzt, saját magamnak kerestem meg kenyeret, jó érzés volt, hogy nem kellett eltartatnom magam.

Barátaim voltak, de ez mind felszines kapcsolat volt.

Meg az igazság az, hogy nem illettem közéjük.

Nekik a nyár vagy a hétvége ebből állt, enni,szex,inni,szex,aludni,szex.

Meg engem nem anyu és apu tartanak el így nem költhettem el a pénzem folytonos ivászatra meg lányokra.

Amikor velük voltam nem igazán éreztem magam boldognak, eléggé magányos voltam köztük.

Meg irígy is voltam mert nekik volt gyerekkoruk és tanulhattak tovább és persze a legfontosabb, hogy volt szerető családjuk.

18-ik születésnapom előtt megimsertem azt a lányt akiben megtaláltam a boldogságomat így ezek a felszines barátságok megszűntek.

Boldog voltam, hogy végre nekem is jár egy kis boldogság az életben.

De mint minden egyszer elmúlik.

Csodálatos 1 évet töltöttünk el, közös szülinap, teljesítettem az egyik álmát hogy találkozhasson a Mexicóiakkal.

De aztán véget ért a nyár és elkezdődött neki a suli és dobott egy másik srácért aki meg pont lesz@rja, hogy szereti.

Fájni fájt, hogy így eldobott 1 évet de tudtam, hogy még van sok lány az életbe.

De ekkor tudatosúlt bennem, hogy nekem nincs senkim.

Se barátok, se szerető család,se rokonok.

Kimaradt, hogy a szakítás előtt egy városba költöztem.

Ugye tudatosúlt bennem, hogy nincs senkim, hírtelen elkezdtem görcsösen barátokat kereseni, szerezni.

Nagyon rágörcsöltem.

De közben ott volt az a fájdalom és az üresség amit a volt barátnőm hagyott.

És egynap feladtam, hogy barátokat szerezzek, nem bírtam tovább a fájdalmat és lebetegedtem.

Lázas voltam 2 napon keresztül, nem ettem, nem ittam, remegtem, kifehéredett a szám, mondhatni azt, hogy depressziós lettem.

1,5 hét telt és meggyógyúltam.

De se munkám nem volt, se barátaim, anyámmal sokat veszekedtünk.

Folyton megkaptam,hogy 18 éves létedre miért nincs saját házad? Miért nincs feleséged? Miért nem élsz külön.

Elégg magam alatt voltam és megint rosszabb lett az álapotom.

Bezárkoztam a szobámba és nem mentem sehová, elhanyagoltam magam, nem fürödtem, nem takarítottam.

Igazából arra vártam, hogy anyam bejöjjön és átöleljen és azt mondja, hogy megoldjuk, ittvagyok és segítek.

De nem így lett.

Nem régen töltöttem a 19.

És eljutottam arra a pontra, hogy elég volt gyászolni a múltat.

Tudom jól hogy csak én változtathatok az életemen.

De valami visszahúz, se erőm, se kedvem, semmi nincs bennem ami azt mondaná, hogy gyerünk kellj fel és mennjük munkát keresni.

Nem látom az értelmét semminek sem.

Semmi ami motiválna azért, hogy tegyek a jobb életért.

Nem tudom, hogy mit kellene tennem.