Lehet joga az embernek megölnie magát? (Vigyázat, a kérdés borzasztó hosszú és unalmas szöveget tartalmaz! )

Csak azért kérdem, mert mi van akkor, ha az embernek születésétől kezdve nem volt semmi öröme az életben, csak a fizikai-lelki bántalmazások, a terror, a megaláztatások és csalódások tömkelege (többnyire az illető önmagába vetett hitét illetően) és a folyamatos bizonytalanság és pesszimizmus? Mi van akkor, ha az ember úgy döntött, hogy ELÉG? Hogy ha tudja (vagy inkább érzi) hogy úgysem lesz számára jobb, és mindig belerántja saját magát ugyanabba a negatív élethelyzetbe? Emiatt pedig úgy ítéli meg, hogy nincs értelme ezt az életutat végigjárnia és inkább a „könnyebb utat” választja. Abban az esetben is, ha mondjuk tegyük fel, az illető hisz a túlvilággal kapcsolatos mesékben és hiedelmekben és tudatában van pl. annak, hogy az öngyilkosokra ugyanaz a szenvedés vár „odaát”, mint itt (magyarul nem szabadulnak meg) de úgy van vele, hogy a szenvedés nem számít, csak ne kelljen sohatöbbé senkiért és semmiért (önmagáért sem) felelősséget vállalnia és emberekkel kapcsolatban lennie, hiszen a szenvedés mellett ott van az örök (megnyugtató) magány?

Ennyit a bevezetésről. Most akkor akinek van türelme végigolvasni, azzal megosztanám az élettörténetemet, és az ebből eredő motivációkat:

Apám egy vidékről jött, suttyóból felkapaszkodott pénzes proli (amúgy nárcisztikus szociopata, emellett alkoholista is), akinek milliókat érő vállalkozása van. Azonban a saját gyerekeihez mindig is úgy viszonyult, mint az útszéli csöveshez. Viszont az útszéli csövesnek is több pénzt szórt oda, mint a saját családjának.

Mivel születésemtől kezdve rühellték egymást anyámmal (ennek ellenére nem váltak el, sőt csináltak még két gyereket), ezért mindig külön éltek. Rám (elsőszülöttként) mindkét fél igényt tartott és ki akart engem sajátítani. Ezért a gyerekkorom arról szólt hogy vagy rokonnál, vagy ismerősnél, esetleg fizetett alkalmazottnál voltam, akik közül mindenki úgy bánhatott velem, ahogy akart (lévén a szülőket nem érdekelte mi van velem, csak az általuk választott személy felügyelete alatt legyek). Volt olyan, hogy papuccsal verték a fejem, esetleg nadrágszíjjal ütöttek (míg véres hurkák nem lettek rajtam), esetleg a kerítéshez kötöztek a tűző napra, csak mert ágyba mertem vizelni. Ez volt nálam a kezdet 4-5 éves koromban. Viszont durvább dolgok is előfordultak, amiket inkább nem részleteznék.

A sok gyerekkori huzavona után végül egy ideig anyámmal és a két tesómmal éltem egy telepi panel lyukban, aztán alig 14 évesen apám "magához vett". Hiába volt tele pénzzel az öreg, ő inkább szívesebben élt egy egyszobakonyhás földszintes társasházjellegű putriban, kuplerájban és mocsokban, és ezt az igénytelen életmódot rám is rámakarta erőszakolni.

Mikor anyámmal éltem, a suliban a rossz magatartás és állandó rossz jegyek miatt gyakran vertek otthon (mikor apám nagyritkán hazajött tombolni). Végül 7.-ből 8.-ba is egy gyönge kettes bizivel rugdostak át. Emiatt íratott be apám egy "alapítványjellegű" kisegítő iskolába, ami "elit helynek" hirdette magát, de valójában lehúzós maffiabanda volt, akiknek semmilyen engedélyük nem volt a tanításhoz sem. Ezért nem is tanítottak semmit, a tanárok gyakran be sem jártak. Az osztálytermek inkább hasonlítottak megvadult, veszett majmokkal teli ketrecekhez, ahol mindennaposak voltak a rongálások és a verekedések. Ezért egy idő után elidegenedtem a többi embertől. Úgy voltam vele, hogy mindenki ilyen állat lehet legbelül. Persze otthon az öregtől is kaptam az ívet. Mert amikor feszülten hazajött a melóból, minden dühét és agresszióját rajtam vezette le. Folyton olyanokat vágott a fejemhez, hogy „miért kell neki ennyi pénzt költenie az ő hülye kölkére, hiszen úgyis egy életképtelen féreg.”

Az élettől ez vette el végképp a kedvemet. Mivel nem volt senki, aki lelkileg erősítsen, ezért úgy voltam vele, hogy igazak az öregem szavai, tényleg egy „életképtelen féreg” vagyok, aki nem érdemel jót az élettől. Emiatt egyetemre sem mentem mert gondoltam „ahhoz is túl hülye vagyok” (amúgy se fogadták volna el a bizimet abból a suliból). Mivel nem tartottam magamat semmire, mindig csak a legutálatosabb, legmegalázóbb munkákra mertem jelentkezni, még utálatosabb emberek közé. Az életem innentől kezdve átment vegetálásba. Rászoktam durván a piára is. Egy ideig elég nehéz volt együtt élni a múlttal. Mivel nem volt soha senki olyan ember mellettem, aki erőt önthetett volna belém és ösztönzött volna, ezért igazi motivációim sem voltak soha. Alapjába véve eljutottam arra szintre, hogy megvessem az egész társadalmat és az egész életet, magamat is beleértve. A rendkívül érzékeny természetem sokáig gyenge pontom volt, ezért évekig azon dolgoztam, hogy minden érzelmet (a jót és rosszat egyaránt), elfojtsak és kiirtsak magamból. Egy idő után már közömbösen fogadtam az állandó megaláztatást, a csalódásokat, a kudarcokat, de sajnos azt is, ha mondjuk valaki megpróbált „kedvesen” viszonyulni hozzám (ami amúgyis ritkán fordult elő). Így idegenedtem el végleg az emberi társadalomtól. A „szeretet” nevű érzelem pedig a mai napig ismeretlen, idegen dolog a számomra.

A végére összegzés gyanánt elmondhatom, hogy nekem tényleg semmi, DE SEMMI igazi örömteli pillanatom nem volt az életben a születésemtől a mai napig számított 28 évben, és a folytatástól sem várok sokkal többet. Mivel állandóan alulértékelem magamat, ezért soha nem merek a kulimunkáknál komolyabb hivatást vállalni (karierre meg nem is merek gondolni). Én valójában már gyerekkoromban „meghaltam”. A vegetálás meg már nem „élet”. Amúgy is számot vetettem már saját magammal.

Egyedüli, utolsó vágyam csupán az, hogy legalább a végén ne kelljen sokat szenvedjek, legyen végül mégiscsak egy utolsó, örömteli pillanatom az életben. Egy „nyugodt, békés elalvás”, amiből sohatöbbé nem ébredek fel. Esetleg kipróbálni előtte olyan dolgokat, amiket én csóró proliként soha nem tudnék megtapasztalni.

Nagy gasztro van vagyok és régóta szerettem volna olyasmiket is kipróbálni, amiket a magamfajta utolsó, hitvány csóró proli úgysem fog soha a büdös életben még csak látni sem élőben, nem hogy megkóstolni.

Vicces lesz amit most írok, de „utolsó vacsora” gyanánt arra gondoltam, hogy jó alaposan bevásárolok (ha kell kölcsönt is veszek fel, az illetékesek majd úgyis megtérítik) hogy végre az életben egyszer utoljára dőzsöljek egy jót. :)

Vennék egy üveg jóféle Hennessy konyakot, pár doboz kaviárt, néhány osztrigát, szarvasgombát, az egészet beraknám egy hűtőládába, elkocsikáznék egy szép, csöndes, nyugodt helyre. Ott elkölteném a „gazdag” vacsorát, hogy mégiscsak boldogan teljen életem utolsó néhány pillanata, majd egy rövid záró akkord. Végül: „Finita la commedia.”

Így a halál gondolata nem is tűnik olyan borzalmasnak számomra, hanem épp az ellenkezője. Hiszen élvezettel hagynám magam mögött ezt az egész, rohadt, korcs világot és végre egyszer az életben igazán boldog lehetnék (hacsak egy rövid időre is). :)

Nem tudom, ki hogyan képzeli el élete utolsó pillanatait, de én azt mondom, ha már az élet szenvedés volt, legalább a vége legyen örömteli.