Ha az ember életében alapvetően nincs öröm, és semmi cél sem, akkor van értelme élni?

Rám is rám tőr hasonló gondolatsor, de:

1. Csak is magamat hibáztathatom, hogy iszonyat befelé-forduló voltam mindég is! Persze így 40 felé már nem vagyok olyan zárkózott, mint régen, de sajnálom, hogy töketlen voltam anno és elpazaroltam egy csomó évet kockulással...

2. Mindég eszembe jut a sógorom húga aki most már tolószékben van és fiatal lányként még pár éve balettozott... (szklerózis multiplex és csak romlik...)

Ilyenkor összeteszem a két kezemet, hogy "csak" olyan gondjaim vannak, hogy tompa látás a bal szememre (jobb romlik, mert erőlködik, de nemsoká úgy is nekimegyek lézeressel a jobbiknak) meg pár apróbb dolog.

Ha nem vagy a kettes pontban hasonló helyzetben, akkor hidd el, sok minden rajtad múlik! :)

(Már pedig, nem vagy)

Le kéne vágni kezed lábad és jól szajbavagni... akkor lenne mire fel depózni

Undorító vagy... ezért nem is keresi senki a társiságod és nem barátkoznak veled... ki akarna egy ilyen ember társosagaban lenni mint te...

#4 es vagyok, persze hogy az a legegyszerubb,hogy felhozod azt hogy neked mentális problémáid vannak, depressziós vagy

Pszichológiával foglalkoztam egy keveset, a depresszió nem alakul ám ki egyről a kettőre a megoldás pedig biztosan nem az,hogy továbbra is folytatod azt az életritmust amit megszoktál és ami levitt téged lelkileg a béka feneke alá

A depresszió az életritmusodból alakult ki és ezt pedig te választottad magadnak nagy eséllyel,ha nem akkor neked kell változtatni rajta,ha pszichológushoz mész Ő sem tud helyetted kimozdulni a megszokott életritmusodból ezt neked kell meglépni

Bízok benne,hogy leszel hozzá eléggé erős,hogy ezt meglépjed

Hány éves vagy?

Fiú vagy lány vagy?

Néha úgy érzem, hogy nincs értelme élni.

Egyszerűen azért, mert nem találom a helyem a világban, semmi nem okoz igazán örömet. Ha találok is elfoglaltságot, azt is megunom egy idő után és ugyanúgy ott leszek céltalanul.

És lehet azzal jönni, hogy másnak se keze se lába, attól én még pont ugyanígy fogok érezni.

Depresszió, egyéb lelki gondok sem úgy vannak, hogy hopp eljárok pszichológushoz, terápiára, ott hagyok kemény tízezreket, beszedek pár gyógyszert, aztán kigyógyultam. Olyan emberek is kőkemény depressziósak tudnak lenni, akinek mondjuk van két szép kisgyereke, boldog párkapcsolata, vagy egy jól felépített egzisztencia. Nagyon durván működik az emberi agy, nem csak a jólétben lehet megbolondulni, vagy épp a nyomorban. Ha tudnák az emberek az ellenszert, nem is léteznének depressziós emberek. Olyan ez, mint a rák, a lélek rákja. Attól hogy felpattanok a seggemről, elkezdek tenni a dolgokért, és folyamatosan a gyógyuláson jár az eszem, még nem lesz jobb. Ha siránkozok, ha nem. Én lennék a legboldogabb, ha mindezt a hátam mögött tudnám hagyni.

Kérdező, megtudlak érteni, én is így érzem. Szerintem a megoldás az emberi kapcsolatok jelentenék. Csak hát tudom, hogy ilyen állapotban, gondolkodással nem egyszerű barátokra lelni. Amúgy szerintem van értelme élni. Ha azt vesszük, hogy újjászületünk, mindig egy másik testben, akkor lehet minden élet egy megtapasztalás. Meg nem hiszem el, hogy mindig ilyen rossz lesz. Egyszer csak be kell ütni a szerencsének, a pozitív behatásnak. A vége mindig jó, ha most nem jó, az nem a vége!