Nagyon szeretnék élni, de már nem bírom tovább?

Borzalmasan magányosan érzem magam. Nincsenek barátaim, ismerőseim, online sem nagyon tudok senkivel sem beszélni. Szülőkkel élek, apámmal rossz a kapcsolatom, anyámmal nagyon jó, de vele sem lehet mindent megbeszélni. Nincs munkám egy éve, a félre tett pénzemből és a szülői segítségből élek. Fogalmam sincs mihez kezdhetnék magammal, abszolút semmi jövőkép nincs előttem. Érdemleges szakmával sem rendelkezem. Barátnőm a 20-as éveimben nem volt. Nem ért soha semmilyen sikerélmény. Abszolút boldogtalanul telt el az egész húszas éveim. Annyira szeretnék élni, mint mások, megtapasztalni milyen a szerelem, milyen egy barátban bízni, egy nyugodt és normális életet, de úgy érzem valamiért ez idáig nem adatott meg. Mintha ezt érdemelném. Az évek alatt leépítettem az önbizalmam és a szociális képességeimet, 5 év alatt legalább 10-et öregedtem. Nem tudok mihez kezdeni nap mint nap, nem érdekel már semmi. Minden egyes nap elmegyek egy 10km-es sétára és nagyjából ez az életem. Próbálom rávenni magam, hogy nyelveket tanuljak, de egyszerűen nem fog az agyam, mintha egy köd lenne előttem. Konkrétan azt érzem, hogy teljesen fölöslegesen születtem meg. Semmilyen tehetséggel nem rendelkezem, soha nem voltam semmiben sem jó, és úgy őszinte legyek nem igazán érdekelt semmi. Mások az érettségi környékén eltudták dönteni, hogy mi akarnak lenni, én így közel a 30-hoz sem. Folyton az van előttem, hogy bármibe is fognék, az nagyon sok idő lenne, és már túl üreg vagyok mindenhez. Elkezdek agyalni, hogy mit kezdhetnék magammal, de folyamatosan csak zsákutcákba futok, és állandóan az lebeg előttem, hogy ezt az életet elcsesztem, semmi értelme tovább szenvedni. Családi problémák is vannak. Bár anyámmal nagyon jó a kapcsolatom, ő is hasonló magányos lélek, mint én. Sokat stresszel, idegeskedik, állandó fejfájás gyötri, az elmúlt 4-5 évben a külseje is megváltozott, mindig szomorkás, ami engem teljesen tönkre tesz. Ennek fejében a minap kiderült, hogy miómája van, és már olyanokat beszélt nekem, hogy készüljek fel ha ő nem lesz, meg így legalább minden gondja megoldódik. Elmondtam neki ez mennyire fáj nekem, és ne gondoljon rá, hogy rossz lesz az eredmény, de nagyon elengedte magát. Épp ezért volt most egy sírás rohamom is. Most is könnyeimet törölgetve írom ezeket a sorokat. Már olyan hülyeségekben gondolkozok, hogy ellettem átkozva, vagy valami ártó szellem van rajtam és a családomon, ezért nem sikerült nekünk semmi, ilyenkor elröhögöm magam, hogyan gondolhatok minderre. Annyira szeretnék már ettől megszabadulni, egy igaz társat találni, megtalálni miben vagyok jó és mihez értek, és mindennél jobban gyerekeket, de évek óta kudarc az életem. Olyanokon agyalok, hogy majd kimegyek Ázsiába angolt tanítani, de mindig is tettem a tanulásra, ami nyelvtudásom is van, azt is Angliában szedtem fel, még a nyelvtant sem tudom, és ilyen irreális vágyaim vannak. Főleg hogy semmit nem teszek érte. Ráadásul kommunikációs készségem sincs már, olyan vagyok mint egy bamba idióta, megszólalni sem merek. Pedig régen, tizenévesen ez nem így volt. Már most is megbántam, hogy ezen sorokat leírtam, teljesen cikinek érzem ezt a nyavalygást, de már olyan mélyponton vagyok, hogy ezt sem bánom, hadd röhögjenek ki. Orvoshoz semmiképp sem szeretnék menni, nem hiszek bennük, sem a gyógyszerekben. De valahogy már nagyon szeretném hogy történjen velem egy csoda, csak egy pici pozitív remény, egy jó dolog, amiben megkapaszkodva, szép lassan kivergődhetek ebből a mocsárból. De nem jön el. Egyre csak mélyebben vagyok. Valahogy folyton oda lyukadok ki, hogy már ezt az életet csak tényleg a hülye folytatná, és viselné el.

F/29