Ennyire szomorú és magányos lennék?

Kicsit hosszú sztori lesz. Aki elolvassa, és válaszol is rá, annak ezer köszönet.

Szóval, tudni kell azt rólam, hogy sosem szerettem a középpontban lenni, ezért barátaim is alig akadtak. Jelenleg vannak páran, viszont velük is a kapcsolatom elég távoli, nem beszélünk olyan gyakran. Egy évet itthon voltam, nem jártam társaságba, és emberekkel is csak néha találkoztam. Ez igazából mind tanulás miatt volt. Továbbá ezelőtt egy pár éve volt egy plátói szerelmem, akin mai napig nem léptem túl. Mostanában viszont eléggé furcsa álmaim vannak.

Ma éjjel majdhogynem zokogva ébredtem. Ez a második ilyen alkalom. Muszáj volt felkelnem, hogy tudatosítsam magamban, mindez egy álom, és nem a valóság. Röviden arról álmodtam, hogy minden szerettem, szüleim, tesóm, unokatesóm, nénjém egy senkinek tart, csalónak, tolvajnak és még sorolhatnám. Álmomban semmi rosszat nem tettem, a családommal nagyon jó kapcsolatom van, szeretem őket, ritkán veszünk össze. Mindegy is, folytatom. Nagy nehezen, miután sikerült megnyugtatnom magam, visszaaludtam. Következő álmomban valakivel csókolóztam, és ez amolyan vággyal teli csók volt, mintha mindenáron érezni akarnám, hogy az illető velem van, fontos vagyok neki, figyel rám. Ismét megébredtem, ismét visszaaludtam, az álom ugyanaz volt.

Nem érzem magamról, hogy épp ennyire kétségbeesett, magányos ember lennék, sőt, próbálom mindenben meglátni a szépet. Rengeteget nevetek, rengeteget vagyok a családommal, akik figyelnek rám, szeretnek engem. Most igyekszem a barátaimmal is több időt tölteni. A csókolózás elvileg szomorúságot jelent. Tényleg ennyire szomorú, kétségbeesett és magányos lennék a lelkem mélyén? Ha igen, hogyan tudnék ezen lelkileg is változtatni?

Sosem voltam depressziós, és nem is vagyok.

Minden segítséget előre köszönök!