"A legtöbb ember néma kétségbeesésben éli le az életét. " Szerintetek ez mennyire igaz?

A kétségbeesés a lusták menedéke.

Azoké, akik elmerülnek sorsuk feletti bánatukban ahelyett, hogy teljes erejükkel javítani akarnának azon!

Ha valaki azt mantrázza: "hogy én milyen szerencsétlen vagyok!", azzá is válik, ráadásul nem is érdemel mást.

Én ezt "csendes kétségbeesésként" ismerem, de mindegy. Ha azon sok "párkapcsolatokra" vetítjük ki, ahol csak gazdasági okok miatt vannak együtt a felek, ott nagyon is megállja a helyét az idézet.

Van egy másik réteg, akik nem tudnak/szeretnének változtatni a sorsukon, így ők is ebben élnek. Vannak az idősek, akik letettek valamit az asztalra, de az élet meggyötörte őket és már nincs társa, akkor ők is így élik az életüket (nem általánosságban értve).

Ne haragudj, Mélabú, ha neked

hegyezem tollam, hogy téged dicsérjen,

s nem kuporgok, lehajtva fejemet,

egy fatönkön remetemódra mégsem.

Sokszor láthattál így, s tegnap kivált,

a meleg napsütésben kora reggel:

a völgyben mohó keselyű kiált,

holt fán ülve álmodik holttetemmel.

Szilaj madár, csalódtál, jóllehet

a rönkön múmiaformán pihentem,

nem láttad élénk tekintetemet,

amint derülten ide s oda rebben.

Igaz, nem a te csúcsaidra szállt

távoli felleghullámokba veszve,

hanem befelé, hogy fénysugarát

a lét mélységes mélyeibe vesse.

Csúful görnyedve a puszta felett,

mint mikor áldozni akar a barbár,

Mélabú, hányszor megidéztelek,

mint ki vezekel máris, fiatal bár!

Élveztem a keselyűszárnyalást,

mennydörgő lavinák sebes futását,

s szóltál, zordul s igazat, soha mást:

nem tudod, mi az emberi csalárdság.

Szeretsz, barátném, vad sziklavilág

úrnője, itt lenni a közelemben,

s fenyegetően mutatsz lavinát,

keselyűnyomot - megtagadni engem.

Körül liheg, vicsorog, ölni vágy,

gyötrődve küzd minden, hogy éljen.

Lepkék után sóvárog a virág

az igézetes sziklameredélyen.

Borzongva érzem, hogy mind én vagyok,

virágszál, elcsábított tarka lepke,

keselyű, szél, röptében megfagyott

jégzuhatag, a te dícséretedre,

haragos, ádáz istennő: fejem

térdemre hajtva reszketeg kiáltom,

téged magasztalva, hogy szüntelen

csak élni, élni, élni, élni vágyom.

Haragos istennő, zokon ne vedd,

hogy rímhálómmal így körülkerítlek!

Reszket, rémarc, akihez közeledsz,

megrándul, akit gonosz jobbod illet.

Remegve dalra dalt dadogok itt,

rángok alakzatokban, ütemekben:

fröcsköl a toll, a tinta szétfolyik -

ó, istennő, engedj hát cselekednem!

Friedrich Nietsche: A mélabúhoz

[link]

Nagyon szép és találó.