Depressziós vagyok, vagy ez mennyire normális az én koromban?

19 éves vagyok, szóval már elvileg kezdek kinőni a tinikorból, de ugyanolyan hangulatingadozásaim vannak, mint pár évvel ezelőtt, ha nem rosszabbak. 14-16 évesen még rá tudtam fogni arra, hogy tombolnak bennem a hormonok, de mostmár nem nagyon..Ráadásul egyre rosszabb.

Még csak most csinálom az érettségim, de máris úgy ki vagyok égve, mint valami középkorú ember kb. Folyton úgy érzem, minden, amit csinálok, fölösleges, mert úgyse vár semmi jó a jövőben. Emiatt ebben az évben elég sokat lógtam, mert úgy gondoltam, hiába járok be órákra, úgyse tudok soha odafigyelni, mert máson jár az eszem és lusta voltam azért hajnalban felkelni, hogy 7 órát végigüljek a nagy semmiért.

Régebben tovább akartam tanulni, de már arról is letettem, mert mindenhonnan csak azt hallom, hogy hiába van valakinek 1 vagy több diplomája, úgyse lesz munkája és minimálbérért dolgozik valami proli helyen. Szóval hiába tanulnék, úgyis valószínűleg szar munkám lenne. Már ha egyáltalán tudnám, mit akarok tanulni, de nem is érdekel semmi, egész nap csak zenét hallgatok és filmeket nézek, nincs semmilyen hobbim, amiből kiindulhatnék. Irigylem azokat az embereket, akiknek van valami értelmes elfoglaltságuk, pl. írnak vagy zenélnek vagy mit tudom én...Én semmiben nem vagyok tehetséges.

És mostanában egyre többször gondolkodok azon, hogy legjobb lenne, ha itt hagynám ezt az egészet a 3,14csába, mert soha nem vagyok boldog és nincs senki, akinek fontos lennék. Valamiért az emberek már akkor utálnak, amikor nem is ismernek, az általános iskolámban is utált mindenki, más osztályokból is, aztán eljöttem az új sulimba és direkt mindenkinek próbáltam ezerrel jópofizni, mégis utálnak...Szóval akármennyire is igyekszem, soha senki nem fog megkedvelni. A családtagjaimnak se hiányoznék, mert folyton azt hallgatom tőlük, hogy milyen ostoba vagyok, meg amikor valamiben kicsit is eltér a véleményem az övéktől, olyanokat vágnak a fejemhez, hogy nem tudok logikusan gondolkodni, biztos szellemi fogyatékos vagyok..És emiatt is folyton szorongok, mert attól félek, tényleg van valami mentális bajom, és lehet, azért utál pl. mindenki az iskolában is..Egyébként ez a másik dolog, amivel a szüleim meg a testvérem folyton cseszegetnek, hogy nincsenek barátaim meg barátom se volt még és anyám azt hiszi, leszbikus vagyok, vagyis tett már erre utaló megjegyzést és utána mindig mondja, hogy neki nem kell bnzi kölyök..

Eddig amúgy nem gondoltam olyan gáznak a helyzetem, azt hittem, sokan vannak így ebben a korban, csak akkor fogalmazódott meg bennem, hogy talán mégsincs minden rendben velem, amikor pár napja egy ismerősöm kérdezte, hogy képzelem el magam pl. 5 év múlva és azt válaszoltam, mégis hogy képzelném, minek tervezzek annyira előre, alapból az se biztos, hogy akkor még élni fogok. És azt mondta, eléggé úgy hangzott, mintha depressziós lennék és menjek egy pszichológushoz...Szerintetek tényleg az lehetek? És a pszichológus mégis mit kezdene velem?