Mi történik velem, mi ez az érdekes állapot?

Azt hiszem, hogy eljutottam arra a szintre, ahol már nem érdekel az, hogy mennyire szerencsétlen és magányos vagyok, sőt tetszik is, és szeretem ha sajnálnak az emberek.

Tehát ha például anyám beszélget a szomszéddal rólam, hogy soha nem megyek sehova, akkor ez nekem jól esik, hiszen látja anyám, hogy mennyire életképtelen vagyok, és a szomszéd is, és egyetértenek abban, hogy menthetetlen vagyok, nem lehet változtatni, és tovább lustálkodhatok, nem kell semmit sem tennem, mivel ilyennek születtem, ilyen a természetem: egy örök vesztes vagyok.

Már senkivel sem beszélek, és semmi sem érdekel. Ugyan még bejárok dolgozni, mert így nem esek ki a komfortzónámból, tehát stabilitás van.

Azt kell tudni rólam, hogy soha nem voltak barátaim, barátnőm, és semmi sikerem, tinikoromban is csak egész nap a gép előtt ültem.

No, és egy jó ideje elég furcsa dolgot érzek. Csak fekszem az ágyban, és valami egészen különös boldogságot és extázist érzek, mindemögött pedig ott van a szomorúság és a melankólia érzése is a háttérben: egyszerre nevetnék és sírnék.

Tehát valami közvetlen megvilágosodás előtti állapotban lehetek, ha igazként tekintünk erre a fogalomra, és ebben ragadtam.

Mi lehet ez a különös dolog? Úgy érzem, hogy semmitől sem félek, mert nem érdekel hogy élek vagy halok-e.

21/F