Miért piszkálnak az emberek azért, mert szerencsétlen és csődtömeg vagyok?

Sosem voltak barátaim, barátnőm, se senkim. Tehát semmilyen az életem, így írnám le röviden. A szokásos: hazajövők a munkából, és itthon vagyok egész nap ennyi, itthon sem csinálok semmi érdekeset.

De miért nem tudja elfogadni a többi ember, hogy vannak ilyen fogyatékos és szerencsétlen emberek? Miért kell például mindig az orrom alá dörgölni, hogy milyen vagyok, és ezzel húzni az agyamat? De már nem érdekel, és mikor bárki megjegyzi, elmondom magam még lúzerebbnek. Például kérdezik, hogy (mondjuk a munkatársaim): Volt már csajod? Erre én: Nem, még barátom sem volt, nemhogy csajom.

Nem értem, hogy minek csaj nekem? Minek barát nekem? Hiszen egy csődtömeg, senkiházi vagyok, aki semmit sem ér. Írjam rá magamra, vagy mi? Miért kéne nekem mosolyognom? Miért nem jó az az embereknek, hogy szarul nézek ki, hogy sápadt vagyok, és úgy nézek ki mint egy hulla? Hogyan néznék ki máshogy, mikor egy hulla vagyok, aki vonszolja magát ide-oda? Miért nem hagynak már békén?

21/F