Nincsenek barátaim, nem érzem, hogy élnék és nem tűnik már semmi sem valóságosnak. Mi tévő legyek?

15/F

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen mélypontra süllyed az életem... Teljesen képben voltam a dolgokal, szerettem élni,barátkozni,szórakozni,akár teljesen új embereket megismerni a barátaim által és órákig elütni az időt.Vidáman éltem, de egyszer csak elkezdődött a középiskola. A régi osztálytársaimtól,barátaimtól elszakadtam és hiányoztak. Először bulisan fogtam fel a dolgot és nem jelentet nagy problémát mivel a barátaimal megbeszéltük, hogy minden hétvégén találkozunk.Ez első hét után ígyis volt, de a következőn már nem.Ők is más iskolába járnák, más városokban és hát valahogy megszűnt a kapcsolat a világgal. Én abban az időszakban amikor senki nem ért rá arra, hogy eljöjjön velem valahova vagy, hogy ők elhivjonak borzalmasan éreztem magam... Azt éreztem, hogy hibáztam és ez rosszul esett. Pedig nem...csak az idő múlik és az emberek változnak. Az új osztálytársaimal nem is beszéltem mivel talán őket is hibásnak tartottam az egész dolog miatt. Talán még mindig mert nem egy álom osztály de végülis nem rossz arcok. Aztán teltek a hónapok közeledett a félév vége a téliszünet és az iskola már kezdett kikészíteni.Nem vagyok az a nagyon túl jó tanuló, de mégis korábban kezdhetem a sulit mert kiemelkedő tudásúnak számítottam. Egyszerűnek hittem a dolgokat és azt hittem, hogy áhh már nem is tudom. Teljesen kiesett az útóbbi pár hónap (2015 tél és 2016 tavasz). Az a gond, hogy nagyon sok dolog bánt. Teljesen rosszul érzem magam.Nem ilyen ember voltam aki most ezt írja és ilyen problémákal küszköd. Az iskolában a tanulás nem is okozott olyan borzasztó nehézségeket csak én vagyok lusta. Mivel nem akartam már beszélni senkivel amiután mindenki aki régen a barátam volt ezért én se beszéltem senkivel se az iskolában se az osztálytársaimal ezért piszkáltak mások. Az is elég gáz ha elsős vagy egy új iskolában, de így még rosszabb volt. Egyedül gubbasztani egy radiátornál minden szünetben 1 teljes éven át miközben mindenki csak bámul. Igazából itt még értettem a dolgokat. De évvégén arra lettem figyelmes, hogy a szüneteket is már a mosdóban a wc fülkében élem túl mert nem is tudom.. Addigra már azok is eltávolódtak tőlem akik nem érdekeltek de az osztálytársaim mégis kíváncsiak voltak rám. Általánosban még volt egy lány aki hasonlóan viselkedett és sok ideig piszkáltuk. Ő is a mosdóba menekült és valahogy nehéz volt, de rákellet jönnöm, hogy most én is ebben a helyzetben vagyok. De semmi gond! Jött a NYÁRISZÜNET! Az iskolától való megszabadulás nagy öröm, de hogy nekem többet nem kell a suli lúzerának lennem az még nagyobb öröm volt. Mindent előre megterveztem már. Nem helyesen fejtettem ki magam amikor elkezdtem a dolgot. 2 baráti köröm van. Vannak a volt osztálytársaim és vannak azok akik 1-2- legrosszab esetben is csak 3 évvel fiatalabbak nálam. Nem tudom miért de ők úgy tekintenek rám mintha egyidősek lennénk. Pedig nem vagyunk azok. Ott előttük adtam a hülyét, de csak mérsékelten... Főleg amikor voltak ott lányok. Szerencsére van humorérzékem és ezért nagyon jókat szórakoztunk el régen is és 2016 nyara kezdetén is.Ám ez is csak rövid ideig tartott. Nem azért mert már nem akartak őksem barátkozni velem hanem csak nem találkoztunk sosem. Ők máshova mentek a nyáron : nyaralni, más fürdőzőkbe,stb. Én meg csak otthon voltam a városunkban lévő fürdőben. De ez lényegtelen is. Kénytelen voltam a nyármásik felét szinte egyedül tölteni.. hébe hóba ha valakivel elmentem tekerni egyett vagy focizni,kosarazni.. de egyébként otthon gépeztem, elmentem úszni, aludtam és ez így ment 2 hónapon át. És aztán megint elkezdődött az iskola. ITT JÖN AZ A PONT amikor olyasmit vettem észre magamon ami először lesokkolt. MOST JELENTPILLANAT (2016-10-18.-án) TUDOM, hogy mit és kiknek írom a kérdésem. De függetlenül, hogy jókedvem van-e ami ritka.. vagy rossz(szinte mindig) NEM ÉRZEK SEMMIT. Nem tüntek a dolgok valóságosnak. Talán a sok számítógépezés miatt. A sok stressz miatt vagy a magánymiatt jött ki rajtam ez a hatás de nem tudom.. Valahogy már az álmaim valóságosabnak tűnnek mint az amit "Valóságnak" neveznek. Nem tudom már, hogy kivagyok és, hogy mit akarok... Teljesen elvesztem. És semmi érzésem nincs már. Csak a magány és az, hogy jó lenne ezt valakivel megbeszélni. Ezért is írok ide és reménykedem abban, hogy a sok probléma közül valaki tud akár egyben is segiteni. Vagy hasonló helyzet tapasztalatokat megosztani.