Miért van az, hogy viszonylag jól elvagyok a magányban és tétlenségben?

Magány alatt azt kell érteni, hogy fiatal srác vagyok, aki még a szüleivel él, akik jönnek-mennek. Barátnőm nincs (volt nemrég, de el****tam, erről később), barátaim vannak ugyan, de leginkább csak egyetemen találkozom velük, az elég ritka, hogy összejárunk. Olyan gyakorlatilag egy sincs, akit áthívok bármikor egy filmezésre vagy dumálni, vagy lemegyek vele sörözni. Ha előre megbeszéljük, tudunk találkozni, de rendszerint dolgoznak, vizsgáznak, stb. (a probléma igazából az, hogy mind messze laknak). Így csak akkor találkozunk, ha kifejezetten megbeszéljük, amúgy nem.

Tétlenség alatt pedig azt kell érteni, hogy nem csinálok SEMMIT. Vizsgákra épp annyit tanulok, amennyi elég, amúgy egész nap itthon ülök. Napi rutinom: felkelek 10:00 után, bekapcsolom a gépet, jelképesen eszem pár falatot, gépezek, délután, ha nincs más dolgom, ledőlök, alszom kb. 2 órát, és tovább gépezek. Iszonyú üresnek hangzik, tudom, de tényleg nem csinálok ennél többet.

Amit tanulok, azt nem szeretem, egyszerűen rosszul választottam. Úgy okoskodtam, hogy nem arra megyek, ami tényleg érdekel, hanem "reális" leszek, és kinézek inkább egy olyat, amit biztos meg tudok csinálni és jól keresek majd vele. Csak azzal felejtettem el számolni, hogy ez tökéletesen elveszi a motivációmat és kinyírja a lelkemet. De tényleg. Senkinek nem tanácsolom, hogy ilyet tegyen. Egyszerűen utálom magamat ezért, és még annyira sem tudom, ki vagyok, mint gimi végén. Egyébként már általánosban kezdődtek a bajok, már ott nagyon védekezésre és bezárkózásra kényszerültem, szerintem minden jelenlegi gubanc onnan eredeteztethető. Egy biztos, gyakorlatilag semmi mellett nem kötelezem el magam, nem kezdődött el az életem. Nem dolgozom, és ha őszinte akarok lenni, tanulni se tanulok igazán.

A legjobban mégis az aggaszt, hogy ezt nem érzem eléggé kibírhatatlannak ahhoz, hogy változtatni tudjak rajta. Már régebben megtanultam, hogy nagy különbség van aközött, hogy valamit értünk vagy érzünk. Érteni értek egy csomó mindent, de amíg nem érzem át, addig mégse jön meg a lendület, hogy másképp csináljam. Ezt a jelenlegi helyzetet pl. értem, hogy miért nagyon rossz, de mégis egész jól elvagyok azzal, hogy kábítom az agyam mindenféle videókkal. Figyelemelterelésnek használom őket, hogy ne kelljen a valósággal szembenéznem. És tényleg úgy érzem, butulok közben, lassul az agyam, elfelejtek dolgokat. A probléma az, hogy érezni nem érzem, hogy gáz van. Egyszer éreztem nagyon, amikor szakítottunk a barátnőmmel. Akkor úgy kivoltam, hogy egy percet se bírtam ki egyedül és úgy éreztem, kimegy az erő minden tagomból. Na, az adott elég lendületet ahhoz, hogy a város másik végéig is elmenjek egy barátomhoz, csak legyen kivel beszélnem. Nem bírtam egyszerűen egyedül maradni. De most nincs így. Már megszoktam, azt hiszem. És érzem, ahogy megy el felettem az élet. Tulajdonképpen az életem legszebb éveit már most sikerült teljesen kihagynom, bulizás-, szórakozás- és csajozásmentesen eltöltenem.

Ahhoz, hogy vége legyen, át kéne éreznem. Mit tegyek, hogy át is érezzem a helyzetemet?