Nem bírom tovább elviselni magamat, van még itt valaki aki nagyon mély ponton van, beszélgetne velem?

Nincsenek barátaim, nincs senkim. Nem érdekelnek az emberek, az ismerősök és a felületes beszélgetések, szinte már semmi sem érdekel, csak fekszek az ágyamban egész nap. Sírva írom ezt, mert már tényleg az őrület határán állok. El felejtettem milyen élni, egy jót nevetni, tudni, hogy van valaki akire számíthatok, hogy vannak barátaim. El felejtettem milyen érzés szeretni magamat, szeretni az életet. Képtelen vagyok ki lépni ebből, nem tudom hogyan tegyem... Leírni sincs energiám ide az egészet. Nem vágyok semmire, csak hogy valaki azt mondja, hogy fontos vagyok neki, és hogy tudjam van értelme a létezésemnek. Legszívesebben szét verném az egész szobát, annyira tele vagyok feszültséggel.