Más is volt már így? Kezdek végképp elkeseredni.

Jelenleg veszettmód magányosnak érzem magam. Vannak barátaim, jóformán mindenkinek vannak, de egyszerűen olyan, mintha külön világban élnénk, én és ők, néha egy-egy beszélgetés velük olyan, mintha idegen nyelven próbálnék meg kommunikálni. A fő problémám elsősorban, hogy mindig rossz embereket fogok ki magam köré, ehhez valami kivételes tehetségem van. Az iskolámban anno rajtam kívül mindenki a bukásra hajtott, azért ítéltek el és akartak megverni mert nem adtam kölcsön a füzetemet egy nappal doga előtt és kiálltam magamért mikor oltottak, hogy stréber g*ci vagyok. Most igaz, hogy ez a része megszűnt, vagy inkább megváltozott, mert a helyzet közel ugyanolyan, csak sokkal kulturáltabb köntösben megy a hisztéria. Az emberek, akik egyszer elnyerték a bizalmamat, újabban lekezelően beszélnek velem, vagy csak szimplán lelki szemetesládának használnak, amíg nekik gondjuk van legyek ott hallgatóságnak, utána pedig off. Számon kérnek rajtam olyan dolgokat is, amiről nem tehetek, olyan stílusban beszélnek rólam nyilvánosan is akár, amit senkitől nem tűrnék, nemhogy egy baráttól. Ebből már volt vita, megbeszéltem velük, azt hittem változni fog végre valami, komolyan elhittem és bíztam benne, de csak rosszabb lett. A hab a tortán, hogy a gyerekkori legjobb barátommal hosszú hónapok óta nem beszélhettem, ennek inkább nem részletezném az okát, de ő mutatta meg nekem milyen az igazi barátság, és bár sokáig kihúzom szocializálódás meg egyebek nélkül, rettenetesen hiányoznak a hosszú, átbeszélgetett éjszakák, az eszmecsere, az őszinteség, a tudat, hogy bármit elmondhatok neki és nem fogom visszahallani, nem fog megsértődni rajta, hogy valakinek ténylegesen megnyílhassak és ha azt mondja, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok, az ne csak egy jól hangzó sablonszöveg legyen a barátságunkban. Tényleg ennyire kivesztek azok az emberek, akik valóban meg akarják ismerni a másikat, vagy csak ennyire ritkák? Más is tapasztalt már ilyet, és ha igen, mi lett a vége?