Hogyan osztasz meg másokkal szeretetet, ha tudod, hogy nem tudják kellőképp viszonozni feléd? Hogyan lehet magad biztonságban érezni mások mellett, ha ők ebben nem tudnak segíteni, de alapvetően elnyomva érzed magad mellettük?

Rettenetesen magányosnak érzem magam, mindig. A barátaimmal is, a volt kapcsolataimban is többnyire az voltam. Azért, mert rengeteg érzés van bennem elfojtva és egyedül akkor enged ennek a terhe, akkor érzem, hogy biztonságban vagyok és fejlődhetek, ha elképzelem magam mellé az ideális társat. Ez az ideális társ annyira meghatározó lett az életemben, már gyerekkorom óta, hogy mindig több szeretetet adtam neki és kaptam "tőle" mint a valódi emberektől, hiába nem is létezett soha. Mostanra elidegenedtem szinte mindenkitől. Évek óta nem volt kapcsolatom, de nem is nagyon érdekel, mert érzelmileg semmi nem fog meg a nőkben, és mint írtam nem is érzem magam velük biztonságban. Ez a sok kudarc miatt rögzült belém. Testileg pedig nem akarok tőlük semmit, mert próbáltam csak önmagában a szexet "érzelmektől mentesen" és nem adott sokat. És sokukra nagyon haragszom is azért, mert azt várják, hogy legyek "férfi" és hódítsam meg őket, mintha az a törődés amit egyébként érzek értéktelen lenne, pusztán mert nincs vonzóbban csomagolva. Lány barátaim sincsenek, akikkel lennének közös szenvedélyeink és közeli kapcsolatot ápolhatnánk, pedig amíg nem tudok jobban bízni bennük, először mindenkitől barátságot igénylek, és legfeljebb utána érdekelne a kapcsolat. Megnyomorít az, hogy minden szeretetemet ez az ideális társkép emészti fel, akit nem találok, akihez hasonlót is alig láttam még életem során, és nem tudok alkalmazkodóbb és türelmesebb és derűsebb lenni az emberekkel, a valódi nőkkel, meg bárkivel. Jó lenne, ha csak fele ennyire tudnék szeretni másokat, mint ezt a képet, de nem tudom, hogyan kell. Olyan, mintha mindig szerelmes lennék valakibe aki elérhetetlen számomra és nem számít, mennyire betegít meg, valamiért nem tudok belőle kigyógyulni.