Csak én érzem ennyire egyedül magam?

Ez a nem kíváncsi a társaságomra senki nekem is megvan, bár eddig legalább a haverok kerestek. De pl egy nagyobb társaságban, vagy ismeretlenben meg se tudok szólalni. Egyrészt vagy nincs mit hozzáfűznöm mert olyan a téma amihez nem értek, vagy amit utálok, hogy elkezdek valamit mondani és senki nem figyel rám, hanem beszélnek tovább, vagy valaki más közbeszól hirtelen mintha ott se lennék és rá figyelnek.

Bár ez még a saját szüleimnél is így van sokszor, hónapok után hazamegyek, és bármit mondanék kezdik azzal hogy "csend már, nem hallom a tv-t".

Meg alapvetően mivel ritkán kapom meg a figyelmet, pont ezért tudok függeni attól a pár embertől aki épp van. És ezért nem értettem sosem hogy miért múlnak el egyszerűen a kapcsolataim, akár barátnő, akár haverok.

Pedig azt vallom, hogy az ember magában is legyen boldog, de mivel kb magányban nőttem fel, így tök jó érzés az, ha barátnőm van pl, bemutat a barátainak, családjának, és azt érzem hogy egy új családba kerültem, új közegbe ahol befogadnak. Aztán bumm, szakítunk, és a barátnővel együtt elveszítek egy barátot is akihez lehetett menni, meghallgatott, megosztottunk mindent. És mellette előző is távkapcsolat volt, nekem tetszett az utazgatás, az hogy megismerek egy új várost kb, egy új családot...és bumm egyszer csak mindennek vége. És lesz az hogy onnantól még a várostól is rossz érzésem lesz :D

Meg alapvetően úgy vagyok, hogy tök jól érzem magam egyedül is...vagy ha nem is kiemelkedően boldogan, de úgy teljesen elvagyok, nem stresszelek azon hogy egyedül vagyok, nem érzem magányosnak sem magam. Meg alapvetően egyetem/meló közben van ezer dolgom, örülök ha magamra tudok figyelni, utána meg tök jó punnyadni egyedül, vagy csinálni a dolgom úgy hogy senki az égvilágon nem szól bele, nem hátráltat.

Csak aztán vannak az ilyen napok, hogy semmi dolgom épp, keríteni meg lusta vagyok, és olyankor kibukik ez az érzés, hogy a kutya nincs aki meghallgat.