Gyűlölöm az életet,21 éves fiú vagyok, magányos, nem tudom mit kezdjek magammal. Barátnőm se volt sosem, , mit csináljak?

Mindazok mellé, amit a lányok tanácsoltak, én még ajánlanám neked valamilyen eszme iránti elköteleződést. Higgy valamiben, ami túl mutat rajtad, harcolj érte. Nem üres duma az, hogy a másokért való élés (akár szerelmed, családod, rászorulók stb.), odaszánás valódi értelmet és célt ad az ember életének.

Miben higgyél? Ajánlom neked az Evangéliumok elolvasását. Tudod, nagyon sok igazán hívő keresztény (50%-uk legalább) volt a te cipődben, és Jézus Krisztusban megtalálták a megoldást. Ahogy én is. Nekem sem volt felhőtlen a gyerekkorom, folyton költöztünk, az újabb általános osztályokba nem tudtam beilleszkedni (legutolsóba nem is akartam, sok rosszindulatú járt oda). A kettős mérce sokszor előfordult velem szemben otthon is, legidősebb lévén tőlem mindig többet vártak. Néha még ma is hülyének néznek, amit rühellek, ugyanis monstanra azért sikerült "bebizonyítanom", hogy érek valamit. Kell, hogy legyen benned kitartás, bizonyítási vágy. Élni akarás! Miért? Mert mondjuk az öngyilkosság gyávaság. Mert mondjuk csak rontasz a helyzeten, mert ugye nem tudhatod, hogy nem-e létezik Pokol. Legyen benned büszkeség a szentségit! Harcos vagy, vagy nyuszi? Férfi vagy? Az vagy! Harcolj! Ne add fel! Ezt a nők is észre veszik, nekik egy harcos kell, akivel biztonságban érezhetik magukat. 19 évesen néha eljátszottam a megszökés, öngyilkosság gondolatával. Mi állított meg? Ezek a gondolatok. És úgy éreztem ezt nem tehetem meg a szüleimmel, tartozom nekik, amiért "kimostak a szarból" (ahogy apám mondogatja). Téged is felneveltek, iskoláztattak, nem? Nálunk is öcsém mindig sikeresebbnek tűnt, 6. osztályból már ment a gimnáziumba, jobb tanuló volt, ért a technikai dolgokhoz, motorozott, ma már autót vezet, jobban kijött apámmal amit irigyeltem tőle. 19 évesen kezdtem csajozni (kiderült, hogy vonzó vagyok...hoppá, rólad is kiderülhet), 21 évesen jött össze a nagy szerelem (4. kapcsolat), vele voltam először, 14 hónapig tartott, míg el nem hagyott másért...annyit mondott, hogy kiszeretett belőlem...kemény volt...azért másfél hónap múlva már más lánnyal voltam, de az csak egy hónapig tartott, a korábbi pasas emléke összezavarta a fejét... Nagy csalódások után eszmékhez kezdtem nyúlni. Vallásfilozófiákhoz, buddhizmus (belső békesség stb.), sátánizmus (bosszúállás, haragtartás, önimádat...önbizalom növeléshez...), gnoszticizmus (az isteni megértése). Kb így nézett ki: Nagy kapcsolat vége, buddhizmus, kis kapcsolat vége, bepipultam hogy kihasználtak sátánizmus, aztán nyitni kezdtem a kereszténységhez, majd sátánizmus, gnoszticizmus, megint sátánizmus... Hozzá tenném, hogy nekem voltak paranormális megtapasztalásaim, úgyhogy azzal tisztában voltam, hogy démonok léteznek, a Gonosz ha úgy tetszik...a Jóról viszont fogalmam sem volt. Aztán amikor megnéztem Bill Wiese 23 perc a pokolban c. videóját YouTube-on, akkor Jézus szöget ütött a fejembe, ledöbbentem, és megtértem. Azóta számos megtapasztalásom, imameghallgatásom, gyógyíthatatlan betegségből gyógyulásom volt, mások tapasztalatai is növelték a hitemet, bizalmamat Istenben. A tetejében tüzetesen utána jártam a kanonizációnak, hitelvek eredetének, történelmi igazolásoknak, hogy tudjam is mit hiszek, tudni akartam. Nem azért, mert anélkül nem hittem, hanem azért, hogy megtudjam védeni a hitemet a racionalitás talaján. Hogy tényleg igaz. Szóval igen, Jézus Krisztus a megoldás számodra is. Ne higgy a szavamnak, járj utána, beszélgess az emberekkel, hogy tényleg segít-e, tényleg van-e valóságalapja vagy csak humbug ahogy az ateisták állítják. Annyit viszont tanácsolnék, hogy a Jehovatanúit, Mormonokat meg népegyháziakat (katolikus, református, evangélikus) kerüld el. Sok egyház van, az evangéliumi gyülekezeteket ajánlom, azt, ahol a Szentírás a mérce, nem az emberi hagyomány (bár ilyet nehéz találni, hagyomány minden történelmi egyházban van, ott is ahol én vagyok).