Fordult már elő veletek olyan, hogy pont azért vesztettetek el valakit, mert nagyon nem akartátok elveszteni?

Pontosan arról van, hogy nyáron megismertem egy olyan embert, akinek a személyisége egyszerűen rabul ejtett, akivel másodpercek alatt megtaláltam a "közös hangot". Két hónap alatt többet beszélgettem vele, mint két év alatt a testvéremmel, minden egyes szava élmény volt nekem, erőt és hitet adott a puszta léte számomra. Egyszóval eszeveszetten megszerettem, és ő is nagyon értékelt, feltűnően szívélyesen fogadta a közeledésem, ahhoz képest, hogy alapból szinte betegesen zárkózott.

Nagyon nem akartam őt elveszteni, és úgy gondoltam teljes bizalommal megnyílhatok neki, ezért a lelkem legmélyén megbúvó, hosszú évek alatt felhalmozódott összes érzelmem rázúdítottam és belé kapaszkodtam. Így még soha nem voltam emberrel. Történt viszont nem régen, hogy magyarázat nélkül, egyik pillanatról a másikra teljes erőből "rám csapta az ajtaját". Azóta nem tudok róla, de valószínűleg azért csinálta, mert rajtam kívül így még senki nem "rajongott" érte és csüngött rajta, féltette őt, és őt ez zaklathatta. Nagyon elrontottam ezt az egészet, egyszerűen kifordított magamból és nem vettem észre, hogy sokszor már-már nem normális módon rajta csüngök.

Az, hogy melyikünk milyen nemű direkt nem írom le és nem véletlenül. Voltam már nagyon sokszor szerelmes, jó néhány kapcsolaton is túl vagyok, de itt valami nagyon nem hétköznapiról van szó. Azt hiszem a "szerelem" szó, erre az esetre meglehetősen blőd. Egyszerre szeretem őt, mint ember is, tisztelem, tekintek rá barátként és persze külsőleg is vonz, de (és aki, még nem tapasztalt ilyen soha az életben meg nem érti ezt) ő nekem fényt adott az életemben, és lehetőséget, hogy jobb emberré legyek, van az egészben valami nem evilági vagy sorsszerű.

Most pokolian rosszul vagyok, nagyon hiányzik, olyannyira, hogy ez már néha fizikálisan is gyengít. Azt hiszem, hervadok. Ő értelmet adott mindennek és most már nincs.

Járt már valaki így? És van ilyen helyzetben megoldás?