Az hogy ki mennyire tud jól élni egyedül, elsősorban genetikai dolgokon múlik?

Én igazából nagyon jól tudok élni egyedül, sikerült egy jó egzisztenciát megteremtenem, vannak barátaim, élek társasági életet, sportolok, vannak hobbijaim. Nem mondom, hogy nem érzem néha, hogy jó lenne egy társ, de az a fajta kétségbeesés, hogy mi lesz, ha egyedül maradok, amit több barátomnál is láttam, nálam nem merült fel.

Arra jöttem rá, hogy ha az ezzel kapcsolatos viszonyulásom akarom jobban megérteni, akkor érdemesebb a szüleim, nagyszüleim életét megnéznem, mint a barátaimét. Anyám és egyik nagypapám is viszonylag fiatalon (40 év körül) megözvegyültek és egyikük sem keresett utána komoly kapcsolatot. Anyám kategorikusan ki is jelentette, hogy szerinte "a házasság egy börtön, ahol teljesen fel kell adnod magad" és sokkal kényelmesebb egyedül élni, máshoz nem kell alkalmazkodni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem konkrétan a férjével volt annyira baja, hanem inkább az anyósával. Nagypapám is szinte 50 évig élt egyedül, mindenki csodálkozott is rajta, hogy idős férfi létére tudja magát rendezni, mert az utcában több öregember is, ha özvegyen maradt, keresett magának egy másik öregasszonyt. Nagypapám viszont sosem akart újra nősülni, szerintem vagyoni megfontolások miatt sem, a házát, amit épített nem adta volna oda senkinek.

Szóval ha én ezt a mintát láttam, hogy egyedül is igazából jól lehet élni, úgy nem is nagyon törtem össze magam, hogy legyen párom, a barátaim pedig sokszor nem értették ezt és mind próbáltak motiválni, hogy de keressek magamnak valakit, anélkül nem lehet élni. A barátaim jelentős részének is elváltak a szülei, de a legnagyobb részük újraházasodott vagy összeköltözött valakivel, de mint mondtam anyám soha nem akart ilyent, ez is egy észrevehető különbség.