Nekem sose lesznek barátaim. Törödjek bele, és izoláljam el magam?

19 éves fiú vagyok.

Magányos vagyok. Próbáltam nagyon barátkozni. Ki vagyok valahol éhezve a szeretetre de a saját családomtól sem kaptam ezt meg, így nem nyilván nem várhatom el azt, hogy egy vadidegen pótolja, és azt sem várhatom el, hogy valaki szeressen. Ez van. Pszichológushoz sem járok már nem akarok egyrészt senki terhére lenni, másrészt, tudom, hogy segítene nekem, de dilema nekem az, hogy egy elmondok neki mindent, és annyira szégyenlem a saját életemet. Feltépem a sebeket, traumákat.

Kérdés lényege, hogy én mindig is próbáltam barátkozni, utóbbi időben különösen és lett is egy barátom, egészen 2 hónapig tartott ez a buli, amíg nem hagyott faképnél és nem kezdett ignorálni. Ő sajnos már nem az első eset, vizsgálom miért hagyott magamra ő meg a másik. Sok voltam neki? Rájuk telepedtem? Rájövök, hogy nem, de mégis mi. Arra kezdek rájönni, hogy ez egy stigma, ez egy örökség. Hiába veszek ezeknek a "barátok"nak bármit, és mellettük vagyok amíg lelkitámogatást kérnek, valósigaz, hogy ők is adnak nekem lelkitámaszt, valamiért mégis magamra hagynak. Hiába kérdeztem miért, nem mondanak semmit.

Ezt boncolgatni felesleges, magamra hagynak. Hogyan tovább? Igazából egyetlen örömforrásom az, hogy neten memeket csinálok, nevetek másokon, van egy pár netes haverom, akik ugyanolyan élettenek mint én, szóval a társaságom megvan, de ezekkel találkozni sose fogok mert Miskolciak, én budapesti vagyok, valamint nem is akarnak. Nem vagyok boldog, akkor boldog voltam mikor a "batátokkal" (nem, nem baráti társaság, 1-1 emberekkel barátkoztam neten, ideig-óráig sikerült).

Le visz ez az egész az életről.