Miért nem találom meg a közös hangot a többi nővel? Hogyan javíthatnék ezen?

35 éves vagyok, a középiskolában még voltak barátnőim, de aztán messzire sodort minket az élet, és a távolság meg az időhiány (többen családot is alapítottunk, én is) lassan felőrölte a kapcsolatokat. Évente 1-2 alkalommal írunk egymásnak és ennyi. Fáj leírni, de az az igazság, hogy már rég nincsenek barátaim, csak régi ismerőseim, azok is alig. Jézusom...

Már a főiskolán sem tudtam lányokkal barátkozni (fiúkkal sem nagyon, csak egy-kettővel, és ezen a ponton meg kell mondanom, hogy egyébként is zárkózottabb, gátlásosabb, introvertáltabb jellem vagyok, DE ezzel együtt is hiányzik a társaság, volna rá igényem), azóta sem.

Nem érzem magam közéjük valónak, és nem tudom, miért. Olyan, mintha fiatalabb, "gyerekebb" lennék náluk, ők meg a "nagylányok". Bármilyen hülyén is hangzik ez, így tudom leírni az érzést.

Vannak a szuper magabiztosak, tőlük valamiért rámjön a szorongás, hogy naívnak és kislányosnak tartanának, nem a szó bájos értelmében. Egyébként ezek a jelzők valószínűleg valamennyire igazak is.

Akik elérhetőbbnek tűnnek, azokkal pedig egyszerűen csak nem jön a közös hullámhossz, hiába hogy még szimpatikusak is. Elbeszélgetünk egy keveset, de "se íze, se bűze", nem jön a humor, vagy olyasmi, ami megfogna minket egymásban. Többnyire anyukás témáknál vagy semleges aktualitásoknál ragadunk le. De basszus, mit mondhatnék egy idegennek? Ha túl személyes témát kezdek feszegetni, az taszító lehet. Ha bedobom a hülyülős oldalam, az kínos lehet. Mert ezeket senkitől nem látom...nem látok 30 feletti nőket jóízűen, szívből szakadni a nevetéstől, vagy önfeledten vihogni, csak illemnevetéseket látok, olyan konszolidált poénokon, mint hogy mit művelt a gyerek a totyiklubban. Jó, akik tényleg barátnők, azok biztos elröhögnek valahol 4 fal között. Vagy nem. Nem tudom.

Teljesen elvesztettem a szociális interakciók fonalát. Hogy kell kapcsolódni?

Férfiakkal jobban megy, már amelyikkel. De az más, a férfiak elnézőbbek (egy nővel), nekik tényleg bájos az, ami egy másik nő szemében teszem azt infantilis, és másként tekintenek arra, ha elsütök egy csípős poént 2 hét ismeretség után, mert érzem a fogadó oldalon az erre vevő "vibe"-ot. Ezt végülis nem más okozza, mint a nemek közti pezsgés, még akkor is, ha se szándék szerint, se gyakorlatban nem flörtről van szó. Ezeket sem nevezhetem barátságnak, de jobb híján ezek töltik fel a szociális raktáraimat, meg női kollégákkal való beszélgetések (amik jobbak, mint a magánéletiek, de ezek sem jutnak barátságig, talán azért sem, mert többnyire nyugdíj körüli nőkkel dolgozom).

Hogy szerezzek barátnőt? Olyan, mintha senki nem illene hozzám. Nem azért, mert hópihe vagyok, nem tartom magam jobbnak senkinél, sőt egy csomóan jobbak nálam. Inkább a társkereséshez tudnám hasonlítani, amikor sok remek emberrel egyszerűen "nincs szikra". Ilyen nehéz lenne a barátkeresés is?