Mi az, ami számotokra életed ad az életnek?

Számomra eddigi rövid életem során (23) mindig más és más volt az élet értelme.

Kisgyerekként még nem igazán volt, a pillanatnak éltem. Igyekezni a szenvedést elkerülni az örömforrásokat pedig halmozni, ez volt az élet stratégiám, mondhatni akár hogy az életem értelme is.

Aztán kiskamaszként az első megfogalmazott életcélom az volt, hogy „szolgáljam” a szüleimet, mindent amit teszek annak rendeljek alá, hogy minél kevesebb problémát okozzak nekik, elégedetté tegyem és segítsem őket amennyire csak tudom, és kárpótoljam őket a nehézségekért, amit a hibáim és a puszta létezésem jelent. (Súlyosan bántalmazó családban éltem, csak akkor még nem vettem ezt észre, ez teljesen normálisnak tűnt.) Mindenesetre, akkoriban ez volt számomra az élet értelme.

Aztán ez fokozatosan megszűnt, helyette bővült a lista:

Pár évvel később az lett az életem értelme, hogy képezzem magam, hogy egy napon valamilyen szempontból a munkámmal amennyire tőlem telik hasznos tagja legyek a társadalomnak, valami jóval hozzá tudjak járulni mások napjához.

Továbbá, hogy aktuálisan a jelenben is, ha valahol azt észlelem, hogy pozitívan hozzá tudok járulni a másik napjához, akkor ne szalasszam el megtenni. A korábbi „szülő szolgálással” ellentétben a határaimat szigorúan tiszteletben tartva, persze.

Aztán pár évvel ezelőtt lett egy csodálatos párkapcsolatom, azóta megint átalakult a lista. Az előbb említett két cél megmaradt, de lett(ek) új, sokkal fontosabb értelme(i) az életemnek:

Most már leginkább egészen egyszerűen az az életem értelme, hogy minél több életidőt eltöltsek a szerelmemmel együtt, a közös életünk minden pillanatát megbecsülve.

Illetve hogy minél többet olvassak az engem érdeklő témakörökben, tanuljak, képezzem magam. Már nem elsősorban mások megsegítéséért, hanem pusztán a magam örömére. (Szóval, nem kell hogy feltétlenül hasznos/ hasznosítható legyen, amit olvasok.)

Régebben kifejezetten boldogtalan voltam. Most alapvetően nagyon boldog életem van, bár nem érzem magam mindig minden pillanatban boldognak. Van szenvedés és fájdalom most is az életemben, de már értékesnek tartom az életet, amit élhetek.

Hogy te mit tegyél…első körben, már ezek a felismerések is hihetetlenül értékesek és ígéretesek. Nem könnyű bevallani magunknak, hogy ha az egész életünk sz@r és változásra van szükség.

A Háttér Társaságnak van lelkisegély szolgálata, talán tudnak mondani hasznos dolgokat a dilemmáddal kapcsolatban.

[link]

Azt semmiképpen se hagyd, hogy a szégyen vagy a motiválatlanság érzése megakadályozzon abban, hogy segítséget kérj! A legfontosabb tanácsom az lenne, hogy amíg nincs motiváció, addig gépiesen, kiüresedve cselekedj és tégy a jobbulásodért! Mert ha nem mozdítod az életed semerre, akkor sokkal kisebb az esélye, hogy szembejön veled valami (kapcsolat, hobbi, bármi) ami végre kimozdít és segít rajtad. Mozgásban kell lenni ahhoz, hogy a jószerencse megtaláljon.

Egyébként, sajnos semmilyen tanáccsal nem tudok szolgálni, ötletem sincs, hogy konkrétan mi segítene rajtad… Még esetleg Feldmár András : Ébredések című könyvét tudom ajánlani, de ez nagyon szubjektív. Nekem elképesztően tetszett anno és nagy hatással volt rám, de fogalmam sincs, hogy neked fog-e tetszeni. Nincs a könyvben konkrét megoldás semmire, csak gazdagabb lettem pár értékes gondolattal, és ez is adott egyfajta löketet az életemnek. De könnye lehet, hogy te valami tök mást találsz majd, ami löketet ad neked.

Egyébként, nagyon szépen fogalmazol. :)

Kitartást és mihamarabbi jobbulást kívánok! Szurkolok neked!

A természet. Mindent ami a természetben történik, az élet és az élni akarás, az élet létezése és továbbadása diktál. Ez a természetben magától működik, ha az ember bele nem kontarkodna azzal, hogy majd ő beszabályozza, hogy neki jó legyen. Így erről a természetes ritmusról leszakadtunk.

Én pl most hogy tavaszodik, és kimegy az ember, imádom a friss levegőből ahogy szippantok egyet, latni a sok kis rügykezdeményt az ágak végén, már néhany virágzó fát is, meg hogy éledezik a természet.

Imádom, ahogy akár bent akár kint az arcomra süt a nap, és van, hogy majd megvakulok bele, de akkor is imádom.

Olyan jó látni, hogy van a világnak, sőt inkább az életnek az a része, ami még érintetlen ettől a hajtástól meg robottól, amiben az ember elveszett. Jó látni, hogy MÉG (!!!) van hova visszatérni.

3-as válaszoló vagyok!

Reagálnék a főkérdés alatti korábbi felvetéseidre, meg a 8. hozzászólásban írt újabbakra is.

TE ÍRTAD:

„Őszintén megmondom, hogy fogalmam sincs, hogy mi a célom ezzel a kérdéssel. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy az életemmel mi céljaim vannak. Azt érzem, hogy sodródom az árral, és bármit teszek, akármit is érek el, az számomra nem fog jelenteni semmit, sosem leszek boldog.”

GONDOLATOM:

Nem vagy elkésve, kevesen olyan szerencsések (?), hogy ilyen fiatalon már szilárdan megfogalmazott életcéljuk legyen. Sokszor akár több éves keresés, amíg egy cél kialakul. És még az is átformálódhat, ahogy a példámon láthattad, és akkor más lesz a cél. És vannak olyan időszakok, amikor semmi konkrét célja nincsen az embernek. Ez az állapot ha komfortos, ha nem, szerintem még mindig sokkal jobb bevallani magadnak, hogy éppen nincs célod, mint kényszeredetten magadra erőltetni egyet. Úgyhogy ez a hozzáállásod is nagyon példás, hogy ezt meg mered magadnak fogalmazni. De valahogy az egy emberi sajátosság, hogy a legtöbbünk sóvárog egy cél után, így teljesen érthető, hogy nehéz és nyomasztó időszak számodra, amikor éppen nincsen. De ez az egész útkeresésre is érvényes, mint emberi jelenségre. Nagy munka megtanulni az ilyen állapotokat egészségesen kezelni. Megmondom őszintén, rengeteg esetben még mindig nekem sem sikerül. Ahogy a legtöbb embernek sem. Szóval nem lógsz ki a problémáddal (legalább) emiatt ne csüggedj.

A megfogalmazott életcélok eszméletlen klasszak, de ezt is művészet megtanulni egészségesen kezelni. Nem lehet 100%-ban távlati célok és nagy projektek teljesítéséhez kötni a boldogságot, ez borzasztóan (ön)kizsákmányoló, kapitalista hozzáállás. Azt sem mondom, hogy akkor essünk át a ló túloldalára, és carpe diem (élj a mának). De egy kettő közötti arany középút lehet az egészséges megoldás erre. Legyen csak az embernek egészen nyugodtan távlati célja, amellyel kapcsolatban szentül hiszi, hogy az élete jobb és teljesebb lesz, amikor megvalósítja. De rövidtávon, a mindennapokban is meg kell tanulni lelkileg komfortosan berendezkedni.

TE ÍRTAD:

„Még meglehetősen fiatal vagyok, a 18-at sem töltöttem, így nagyon kézenfekvő ezt az egész bizonytalanságot egy egzisztenciális krízisnek, önsajnáltatásnak elkönyvelni.”

GONDOLATOM:

Nem önsajnáltatás ez, teljesen validak a problémáid. Attól még, hogy mindig lesz valaki, akinek nagyobb a problémája, mint neked, attól még jogod van nem letagadni, amit érzel, és azt, ha valami fáj. És kommunikálni mások felé, hogy mi bánt. (Ezzel kapcsolatban amúgy Márai Sándortól egy kedvenc gondolatom valahogy így szól: Egy hordó vízben éppúgy meg lehet fulladni, mint egy tengernyiben.)

Én inkább azon csodálkozom, hogy olyan végtelenül elszigeteltként kezeled a problémádat, mintha valami kakukktojás lennél azáltal, hogy a korosztályodban egyedüliként ilyesmivel küzdesz. Attól még, hogy a környezetedben esetleg nem észleled, nem vagy egyedül és nem is vagy fura, hanem egy egészen népes csoportba tartozol.

TE ÍRTAD:

„egyre jobban őrli az idegeimet az állandó szorongás.”

GONDOLATOM:

Az állandósuló szorongással célszerű megpróbálni kezdeni valamit, mielőtt komolyabb betegségbe torkollik, mert akkor már nehezebb.

Az is teljesen normális, hogy attól még, hogy elmondásod szerint mostanában kezdenek rendeződni a dolgaid, nem vagy egyből jobban. Ehhez idő kell, hogy egy nehezebb időszak után a túlélő üzemmódot kipihenje az ember, és a nehézségekkel tűzdelt időszakát meggyászolja.

TE ÍRTAD:

„Szeretnék szeretni, szerelembe esni, de ott ahol én élek, melegként ez sosem lehet más, csupán álom. Borzasztóan fáj másokat boldognak látni, egymás nyakába borulva, tudva, hogy neked semmi hasonlóban sem lehet részed, még nagyon-nagyon sokáig.”

GONDOLATOM:

Nagyon sajnálom, hogy a szexuális orientációdat nem élheted meg szabadon a lakóhelyeden! Ez elképesztően nehéz és nyomasztó érzés lehet, és nem kis teljesítmény nap mint nap állni a sarat!

Interneten próbáltál már olyan közösséget keresni, aminek a keretein belül legalább virtuálisan szabadon felvállalhatod magad?

TE ÍRTAD:

„Néha túlságosan felgyülemlik bennem a sok negatívum, amit a mindennapjaim során tapasztalok, olyankor jó érzés kiírni magamból mindazt, ami bánt.”

GONDOLATOM:

Ez például egy kiváló önsupportív stratégia, örülök, hogy neked is egy kicsit segít!

TE ÍRTAD:

„Másoknak ezek az évek a féktelen bulizásról, csajozásról/pasizásról, gyermeteg dominanciaharcról szólnak”

GONDOLATOM:

Egy sérülékeny életkori szakaszban vagy, ami felszíni tartalmak szintjén mindenkinek másról és másról szól. De lényegében ez mindenki számára a formálódás, az első nagy saját döntések és tévedések időszaka. Valaki a felszínen bulizással tölti, valaki önértelmezéssel, de a mélyben ez a lényeg, ez zajlik, erről technikailag nem tudsz lemaradni. De érthető, hogy szívesebben töltenéd fun elfoglaltságokkal tépelődés helyett, az emiatt érzett keserűség is valid.

TE ÍRTAD:

„Az a baj, hogy egyszerűen reménytelen, hogy bármilyen, számottevő javulást elérjek a következő 1,5-2 évben. Tudom, nem sok, hisz már majd’ 5 éve várok, de rettentően demotiváló minden egyes nap ráébredni arra, hogy nincs más választásom, mintsem azokat az éveimet pazarolni, amire mások, „normális” emberek a legszívesebben emlékeznek vissza.”

GONDOLATOM:

Hjajj, itt nagyon magamra ismertem, nekem is visszatérő problémám ez! És biztos rengeteg más embernek is, mert nem arról vagyok híres, hogy különösebben egyedi típus lennék.

Demotiváló és sz@r érzés, igen. Nem is árt szerintem, ha időröl időre átadja magát az embernek ezeknek az érzéseknek, és kikesergi magát, hogy még mindig milyen messze a cél. De erre is csak az érvényes szerintem, hogy meg kell tanulni kezelni. Hajlamos az ember saját magára is gépként tekinteni, túl szigorú és irreális határidőket szabni, nem figyelembe venni a szoros ütemtervben, hogy közbejöhet valami, plusz az általános gyarlóságra való hajlamot.

Én ugyan csak 6 évvel vagyok idősebb, de szerintem idősebb hozzászólók is meg tudják akár a későbbiekben erősíteni, hogy periodikusan visszatérő nehézségekről van szó. Amikről írsz, azokkal más és más szinten, de rengetegen kínlódunk, tök különböző életkorban. Ezért nem tudunk tuti recepttel szolgálni, hogy hogyan szűnjön meg egy csapásra a problémád, mert az elég hiteltelen lenne. Ezeket a legtöbben közülünk sem oldották meg 17 éves koruk óta sem, max éppen másik szinten tartanak benne. És akár ezen problémák ellenére tudunk boldog életet élni. Ami nem feltétlenül egyenlő a fájdalom és kudarcmentes élettel.

„Pszichomókus – Tregova Anita pszichológus” facebook oldalát tudom még javasolni. Olvasd vissza, akár évekre visszamenőleg is. Rendkívül hasznos és viszonylag rövid bejegyzései vannak.

(Na, és most, hogy kiprédikáltam magam, nekiállok készülni lelkiekben arra, hogy több év eltelte után holnap ismét pszichológushoz forduljak. Mert van egy problémám, ami túlnőtt rajtam, és egyedül nem tudom megoldani. Kicsit motiválatlanul állok neki, mert ahogy az emberek sokfélék, úgy a pszichológusok is, és ha nem tud építő gondolatokkal hozzájárulni a problémámhoz, akkor keresgélhetek szakembert tovább.)

Ennyi lenne.

Minden jót!