Szerintetek létezik olyan ember, akinek nem szánt az élet senkit sem? Szerelem és társ nélkül kell leélnie az életét?

"Jelen. Amúgy úgy vettem észre, hogy szeretet és elfogadás csak ott van, ahol érdek is, nekem meg nincsen pénzem."

Rosszul látod, ismerek olyat, aki részmunkaidősként minimálbérért tud dolgozni és talált társat, nagyon jól megvannak.

33 éves vagyok és teljesen hasonlóan érzem én is. Minden más valahogy szépen alakult az életemben: munkahely, otthon, egészség.. de a párkapcsolat sosem jött össze az életemben. Sokszor próbálkoztam, elmentem haverokkal bulizni, kirándulni. Elég sok baráti társaságba benne voltam, így élményeim azért akadtak. Igényes, jó humorú fickónak tartottam magam mindig is. De a próbálkozások ellenére is csak kérdések maradtak a fejemben: miért nem kaphattam egy nyomorult esélyt? Mi volt velem a baj?

Ezzel az egésszel az a gond, hogy a koromhoz képest semmi tapasztalatom nincs a nőkről, a közeledésről, a randikról, egy párkapcsolat működéséről. Semmi. És amiért nincs tapasztalatom, így az évek alatt az önbizalmam is a béka feneke alá süllyedt. A sorozatos csalódások eredményei az önbizalomhiány mellett az alvászavar és a tömegiszony lett, amik mára már enyhültek, valószínű azért, mert már nem kezdeményezek, úgy érzem, egy pár éve feladtam ezt az egészet a szívem mélyén. Amíg próbálkoztam, a csalódások kihozták nálam ezeket a problémákat éveken keresztül, aminek a vége a pszichológusok lettek. Így egyre ritkábban megyek el olyan helyre, ahol sok ember, legfőképp párok megfordulhatnak, mert tudom, mint az összes hasonló ezer esetnél, úgy jövök haza onnan is, hogy élni sincs kedvem és lesz megint egy nyomorult álmatlan éjszakám. Nekik sikerült, ők átélhetik azt, amit én talán sosem. És habár élem az életemet, belemerülök a munkámba, felveszek egy álarcot az emberek előtt, hogy jól vagyok, minden a legnagyobb rendben, valahol mélyen a szívemben elkeserít a tudat, mert úgy érzem, alkalmas lennék, hogy a társa, a barátja legyek egy hölgynek, hogy kitartsak mellette jóban-rosszban. De mégis mindig egyedül voltam, vagyok és minden bizonnyal leszek is, mert ennyi idősen tapasztalatlan és önbizalomhiányos férfira egy nőnek sincs szüksége.

Úgyhogy a válaszom igen, szerintem van olyan ember, akinek az élet nem szánt senkit sem és így kell leélnie valahogy az életét.

Kedves 16-os, jól esett a válaszod! Sajnos nem véletlenül maradtak egy elutasítás után a kérdések a fejemben. Szeretek én is igényes lenni magamra, jól szituáltnak tűnni, de nem igazán volt vele szerencsém. Biztos, hogy én is elrontok valamit, amit külső szem jobban láthat, nem védeni szeretném magam, természetesen vannak hibáim. Ráadásul a gondolkodásomon is kéne biztosan változtatni, az önbizalomhiány nagyban közrejátszik ebben, amit gondolom a nők hamarabb észrevesznek és emiatt lehet, nem olyan mértékben vagyok vonzó, mint egy önbizalom-teljesebb fickó.

Első ránézésre, amin sajnos nem tudok változtatni és biztos vagyok benne, hogy szintén közrejátszik a sikertelenségemben, az a magasságom. A 170 centimet sose éreztem túl alacsonynak mindaddig, amíg meg nem tapasztaltam, a magasabb fickók mekkora előnnyel indulnak el és ha több lehetősége van egy nőnek, az esetek túlnyomó többségében nem az alacsonyabb fickót fogja választani. hanem aki mellett biztonságban érzi magát. És hiába tartom magam jó arcnak, vagy vagyok elegáns, igényes és tiszta, sajnos fogalmam nincs, hogy lehetne meghódítani egy női szívet, hogy én legyek neki az a férfi, akit szeretni fog és aki mellett büszke és boldog lehet. Megértem a hölgyeket is, rengeteg idióta és paraszt férfi van és inkább szelektálnak, amit nagyon is jól tesznek. De hiába érzem esetleg magam alkalmasnak, ha semmi mást nem kaptam, csak az elutasítást, aminek egy idő után következményei is lettek és ezek miatt nagyon nehéznek érzem, hogy megpróbáljak kezdeményezni.