Mit tegyek ha már kezdek teljesen kikészülni az állandó, totális magánytól?

Romhalmaz az életem, annyiban tehetek róla én is hogy 26 éves koromig még csak nem is dolgoztam, most arra legalább nagy nehezen rávettem magam és még tetszik is. Viszont a társadalommal a viszonyom botrány. Normálisan kommunikálni, kapcsolatot kialakítani egyáltalán nem tudok. Emiatt van az, hogy egy valamire való emberi kapcsolatom sincs. Munkahelyen normálisak velem de egyrészt nem a korosztályom, másrészt velük se megy túl jól a beszéd. Témáim sincsenek másokkal, de még egy komolyabb érdeklődési köröm se. És mostanában egyre inkább semminek se látom az értelmét így egyedül, a munkának se, az egész életnek se. Mert kezdenek egyre inkább olyan érzéseim lenni, hogy minek tegyek bármit is ha sose fogok senkinek se kelleni, és élhetem le az életemet tök egyedül, míg mások folyton társasági életet élnek. Az ifjúságom az lassan már elszáll tök magányosan. Sokat gondolkodok rajta mostanában hogy minek folytassam tovább ezt az egészet. Az életem a munka és a magányos sz*rakodás. Feldobni nem tudom mert egyedül már semmihez sincs kedvem oda jutottam. Mi értelme ennek az egésznek?