Miért van az, hogy míg egyes emberek tele vannak barátokkal, csaladjuk van, teljes az életük, addig mások tök egyedül vannak, pedig mindent megtesznek, hogy barátaik legyenek, de nem sikerül, mégis magányosak maradnak?

Itt vagyok példálul én, egy most már 40 éves nő. Fiatal koromban nagyon pörgős szociális életet éltem, nagy családban nőttem fel és rengeteg barátom volt. Mindíg hívtak valahová, mindíg volt program vagy családi, vagy baráti. Még a gyermekem apja mellett is anno, ott hozáadódtak még az ő barátai, családja is. Aztán szétmentünk,

és a családomat is elveszítettem szinte egyidőben. A lányom már majdnem felnőtt, de az egész harmincas éveimet egyedül csináltam végig, magam sem értem. Pedig sokat tettem azért, hogy legyenek barátaim. Felkerestem a régi barátaimat, de néhány beszélgetés után elhalt a dolog a részükről, gondolom azért, mert annyi idő távlatából már annyira más utakon jártunk. Egy találkozóig se jutottunk el senkivel, valamint sokan már külföldön élnek. Egyszerűen mindenkinek megvan a saját élete, családja, kapcsolata és nem kívancsiak másra (legalábbis nem rám). Interetes barátkeresőn is próbálkoztam, de mintha senki nem gondolná komolyan, általában vissza se írnak. Nem értem, hogyan jutottam idáig, 10 éve vagyok magányos. Sokszor a sírás folytogat, élni sincs kedvem és depressziós vagyok. Már utálok vásárolni és bárhová is menni, mert mindenhova egyedül megyek. Hiába.. az ember társas lény. Úgy érzem, nincs semmi értelme a napjaimank, az életemnek, kukába dobott idő az egész. Ez megy 10 éve! Egyébként nagyon életszerető ember vagyok imadok(nék) beszélgetni, nevetni, programokat csinálni, de egyszerűen nincs kivel. A karácsonyok és a nyár is magányos olyannyira, hogy amikor a lányom kicsi volt is egyedül mentem vele mindenhova, strandra, nyaralni, biciklizni, mert soha senki nem ért rá. Egy idő után borzalmas volt.. Főleg, hogy közben mindenfelé családokat, baráti társaságokat lehetett és lehet látni. Szinte mindenkinek van legalább egy-két valaki az életében, aki ott van és szereti, nekem azonban nincs senkim és ha néha ritkán mégis felbukkant valaki, az is hamar eltűnt különböző "okok" miatt. Arra is gondolok, hogy nekem ez van megírva, ezen nem lehet változtatni, valami rossz karma ül rajtam. Adok a külsőmre, csinos vagyok, fiatalos, rendszeresen edzek, kedves vagyok stb. mégis egyedül vagyok, mint a kisujjam, mint egy 80 éves öreg ember. Mit csinálok rosszul? Miért van ez? Keresem a válszokat és már sokszor úgy érzem, beleroppanok az egyedüllétbe és az ezzel járó szeretetlenségbe, unalomba :(