Miért van ennyi magányos, társtalan ember és ráadásul fiatalok zömmel?

Mert (elsősorban) a közösségi média miatt elinflálódott az egyén értéke, az az érzet lett általános, hogy akárki akármikor lecserélhető és helyettesíthető, nagyon kevés kivétellel. Eredményt látjuk, zömében felszínes, üres, unalmas kapcsolatok, társas magány és egyszerű magány, mentális betegségek tömegessé válása, stb. Talán a társas magány a legrosszabb, amikor az embernek van egy megszokott társasága, benne van a közösségi hálózatban, és mégis úgy érzi, mintha teljesen egyedül lenne.

Összetett dolog ez, rengeteget lehetne beszélni róla.

"Ezt régen nem lehetett, a társadalom is elutasította ha egy lány vagy fiatal férfi mikor eljött az ideje nem kereste a családalapítás lehetőségét."

Régen, még az én szüleim fiatalkorában is (70es - 80as évek), az embereknek nem volt ennyi lehetősége ismerkedni. Ők pl. egy szabolcsi faluban éltek, még az is nagyon ritka volt hogy a megyeszékhelyre elmentek szórakozni, saját lakóhelyük, környékbeli falvak és a legközelebbi kisváros jelentette azt az életteret ahol ismerkedni tudtak. Nem volt ekkora válogatási lehetőség, meg nem is nagyon tudták milyen emberek élnek az ország egy másik részében. Emiatt sokkal kisebb volt a verseny, mert azzal kellett beérni aki a környéken lakott. Manapság nagyon sok ember ellehetetlenül párkeresés terén. Az emberek élettere jelentősen megnőtt, a fiatalok a kisebb falvakból is elmennek egyetemre Budapestre, egyéb nagyvárosokba, ahol bőven tudnak válogatni, aztán ott vannak az internetes társkeresők ahol az ország másik végéből is megismerhetsz valakit. Sokkal elterjedtebbek lettek a személyautók, mobilisabbak az emberek, nincsenek helyhez kötve. A közösségi felületek (facebook, insta, stb.) pedig még inkább feltornázták az emberek igényeit, mert folyamatosan látják a szuper 10/10es férfiak/nők képeit. Egy átlagos fiú nem nagyon rúghat labdába a nőknél, mert a nő azt mondja keres valahol inkább egy jobb, helyesebb, gazdagabb pasit.

A magány és az egyedüllét között hatalmas különbség van. Attól, hogy valaki otthon szilveszterezik, és egyedül van még nem biztos, hogy magányos.

Levezetem a saját példámon:

Annak idején a szilveszter közös családi program volt. Éjfélig fent voltunk a szülőkkel, kölyökpezsgővel koccintás, és utána alvás. Előtte meg úgy csinálni, mintha ez egy olyan nap lenne, ami különlegesebb, mint a többi.

Évről évre nagyobb volt a csalódottságom, mert másnap mindig ráeszméltem, hogy semmi különleges nem történt, és semmi különleges nincs abban, hogy eltelt egy év, és más évszámot írunk. Azt gondoltam, hogy ha majd nem itthon töltöm. Középiskolásként viszont kaptam meghívást. Amikor közöltem, hogy nem iszok, azt mondták rendben. Elmentem, és este tízig minden oké volt. Akkor megjelent pár srác, hoztak sört, és indult az igazi szilveszteri buli. Én meg ültem fent az emeleten, de aludni nem hagytak, mert sokszor bejöttek felkelteni. Hazamenni pedig nem tudtam, mert egy kis városba mentem át, és akkor már nem volt busz, és senki nem tudott volna hazavinni, vagy értem jönni.

Egy évre rá letojtam az egészet. Akkor leültem a gép elé, és játszottam valamit, majd zenét hallgattam, mert az elnyomta a petárda hangját. Az volt a legjobb szilveszterem.

A lassan eltelt húsz év alatt az álláspontom nem változott. A szilveszter nekem nem ünnep, s nem is érzem hogy ünnepelni való lenne benne bármi. Nyitott lennék összejövetelre, vagy "bulira", de sokan rágörcsölnek erre. Én meg úgy vagyok vele, hogy velem ne azért akarjon találkozni valaki, mert szilveszterkor ne legyen egyedül.

Ma iszonyatosan jó idő volt, és szívesen mentem volna sétálni, de a petárdázók miatt inkább itthon maradtam. Új év első napja többnyire mindig arról szólt, hogy megtaláltak azok a hírek, hogy hány baleset volt a petárdázók miatt, és hány ember elé dobtak petárdát. Így biztonságosban érzem magam itthon. Másfelől állat is van itthon, szóval nem baj, ha van valaki idehaza, és szerencsétlen nem kap infarktust.

34/F