Hogyan tovább? Szó szerint senkim sem maradt már.

Sziasztok.

Előre leszögezném, hogy nagyjából csak panaszkodni akarok és nem szánalmat vagy sajnálatot várok.

Segíteni úgy sem tud senki, vagy ha tudna is, alkalmatlan lennék rá, hogy éljek vele.

Hosszú lesz.

Igazából csak szeretném kiírni magamból... hátha segít valamennyit.

Hirtelen jött ötlet volt, hogy ide írok, ezért mindenkitől bocsi, ha kicsit összeszedetlen lesz, de próbálkozom.

Nem maradt senkim, konkrétan nincs sem barátnőm, sem barátaim, de gyakorlarilag még ismerőseim sem.

Faterral nőttem fel, sosem volt jó kapcsolatunk, egy kisebbségikomlpexusos alkoholista volt, aki rajtam vezetett le mindent.

Ezért én is félős, komplexusos gyerek lettem, de akkoriban a sulis baráti körök még tudtak oldani valamennyire.

Folyamatosan a társaságokba menekültem előle és ez kompenzált is.

21-22 éves koromig egészen normális társasági életet éltem, de becsúszott egy baba az akkori párkapcsolatomba.

Egyik lazább, semmikomoly jellegű kapcsolatommal kezdődött ez az egész.

Szakítás után 1 hónappal jelentette be a lány, hogy terhes.

Én visszamentem hozzá, hogy akkor oldjuk meg valahogy.

Csak az első orvosi vizsgálat után derült ki számomra, hogy konkrétan át lettem vágva egy kamuterhesség szöveggel, ami után nyílván nem vigyáztam... és csak akkor esett teherbe.

Megtartottuk, gyűlölöm magam miatta hogy ezt mondom, de életem legrosszabb döntése volt.

Miután megszületett, úgy hozta a sors, hogy elköltöztünk az ország másik végébe.

Én akkor új életet akartam kezdeni, minden budapesti kapcsolatomat megszakítottam.

Faterommal is megszakítottam minden kapcsolatot.

Még örültem is, hogy elmenekülhetek.

Talán a mai napig nem tudja, hogy nagypapa... tőlem biztosan nem.

Megmondom őszintén, azt sem tudom él e még.

A párom végtelenül hisztis és féltékeny típus volt, már az új városban sem alakítottam ki emiatt semmilyen új emberi kapcsolatot...

Már akkor elkezdtem érezni a hatásait. De legalább a saját kis "család" volt mint szociális háttér.

Így mentek a dolgok 4 éven át, mikor is bejelentette, hogy ő úgy gondolta a hátam mögött, hogy nem szedi a tablettát többet és amúgy már újra terhes.

Jött a második gyerek.

Ekkor kerültem először lelkileg mélypontra.

Annyira nem fért bele nekem sem a személyiségembe, sem az energiámba, hogy mindentől és mindenkitől el vagyok zárva, belekényszerítve egy élethelyzetbe amit sosem akartam igazán... csak én dolgozom évek óta, rengeteget, hogy megéljünk és tudatosult bennem, hogy ez így is fog maradni... tévedtem, de csak később derült ki.

Kötelességemnek éreztem bármi áron megoldani a megélhetésünket.

Fizikailag és lelkileg is ráment a szervezetem, de legalább volt miért csinálni, ez hajtott. Természetesen a gyerekkori szorongásaim továbbra sem múltak el... azóta sem, a mai napig.

Még egy gyereknyi erőforrást kellett volna felszabadítanom, ismét az akaratomon kívül, külső támogatás, vagy bármilyen kikapcsolódás nélkül...

Elkezdődtek a komolyabb bajok, befordultam, pánikrohamaim voltak, dühkezelési problémám (ami szerencsére csak a tárgyakra korlátozódott, melós szekrény, telefon, fal, ilyesmi... legrosszabb esetben is csak magamban tettem kárt)

Odaáig fajultak a dolgok, hogy kórházba kerültem fizikai tünetekkel.

Vizsgálgattak, de egy hét múlva annyival kiengedtek, hogy "csak stressz".

Semmi nem változott, beletörődtem.

Mikor megszületett a második gyerek, fél évig egész jó volt minden, gondolom az újdonság varázsa...

Mikoris egyik napról a másikra,december közepén, akkori párom míg éjszaka dolgoztam, konkrétan kiköltöztetett.

Annyival letudta, hogy küldött egy emailt képekkel a kidobott cuccaimról és az egész családjával megfenyegettetett, hogy soha többé nem mehetek oda.

Övé volt a lakás, örökségből... akkor még úgy gondoltam megteheti ezt, hülye voltam, már mindegy.

Egy emaillel az utcára rakott azok után amiket megtettem értük.

Hónapokkal később derült ki, hogy még azon a héten már más lakott vele.

A gyerekeket azóta nem láttam, túl stresszesnek éreztem odamenni ezek után... mindegy is már igazából.

Teljesen összeomlottam.

Egy pillanat alatt az utcára kerültem.

Nem volt kihez fordulnom, nem voltak se szülők, se barátok és kevesebb mint 10.000.- volt a zsebemben. Egy "idegen" városban.

Az addigi örlődés és stressz újabb szintre lépett.

Feladtam.

De féltem bármilyen fizikai dolgot csinálni magammal, maradt a kémiai, mint megoldás.

Meg akartam halni, pár óra leforgása alatt eldöntöttem.

Műszak végén az első boltban megvettem az összes töményet amit tudtam a nálam lévő kp.-ból.

Eldöntöttem, hogy ájultra iszom magam és abban bíztam, hogy majd megfagyom.

Pár órára rá, egyik kolléganőm, egy nálam fiatalabb lány rámtalált és összevakart valahogy.

Hazarángatott magához és lakhattam náluk. Annyi cuccal ami épp rajtam volt meg a melós szekrényemben, újrakezdhettem.

Tudtam járni dolgozni, meg volt hol aludni, örökké hálás leszek ezért neki.

Pár hét alatt elkezdtem újra élni, vagy valami olyasmi.

De kár volt belemennem... ott kellett volna maradni a padon...

Csak időhúzás volt így utólag.

Idővel úgy alakultak a dolgok, hogy összejöttünk, elköltöztünk a szüleitől.

Ők ezt sosem támogatták, Neki is megromlott a kapcsolata a szüleivel.

Én fizettem az 90.000 gyerektartást, mindketten dolgoztunk, számomra teljesen kielégitő módon, viszonylagos anyagi nyugalomban, de megéltünk.

Nem volt felhőtlen, én folyamatosan stresszeltem a gyerekek miatt, de Ő tartotta bennem a lelket, sokkal jobb lett az állapotom mint az előtte lévő években.

Életem legnagyobb szerelme lett a dologból.

Nem részletezném jobban, működött.

Másfél évre rá visszaköltöztünk Budapestre, hogy ne egy kis városban kelljen együtt élni a rossz emlékeimmel.

Amúgy sem kötött már oda semmi.

Ekkoriban kezdtek újra jönni a nagyobb problémák.

Neki vadidegen város volt, nekem meg eddigre az lett.

Ő minden ismerősét ugyanúgy otthagyta mint én, nekem meg a régiek nem maradtak meg, mire visszajöttem.

Neki is elkezdődtek a depresszív tünetei, mint korábban nekem.

Lerántottuk egymást a mélybe, eleinte próbálkoztunk ide-oda menni, programokra, helyekre, de távolságtartóak voltunk, nem barátkoztunk, nem lettek ismerőseink...

Az évek alatt ez odaáig fajult, hogy munkán kívül gyakorlatilag csak a lakásban töltöttük minden időnket.

Nálam még rosszabb volt a helyzet... én annyira rettegtem már az emberektől, hogy egy telefonhívást nem mertem lebonyolítani, de még felvenni sem.

Hivatalos ügyeket intézni, vagy bármilyen idegen helyre menni először ilyesztő volt, szép lassan lehetetlen lett...

Hülyék voltunk, annyira fokozatosan épültünk le, hogy fel sem tűnt igazából...

De kitartottunk.

Párom elment egy új helyre dolgozni év elején, ahol elég sok barátot szerzett, elkezdett rendbejönni.

Programokra jártak, élték az életüket.

Én nagyon örültem neki, mert sokszor már azon stresszeltem, hogy én fogom így tönkretenni.

Hívtak folyamatosan engem is mindenhova, de addigra már számomra vadidegen emberekkel egyszerűen rettegtem találkozni.

Ez nagyjából fél éve jutott ilyen szintre.

Nem csalt meg, abban biztos vagyok amennyire csak lehetek, nem az a probléma, csak amíg ő visszahozta magát a mélyből én ott ragadtam, mert elutasító voltam már mindennel.

Hazajöttem és csak ültem, néztem ki a fejemből, míg ő élte a társasági életét.

Olyan lettem, mint egy rossz zsémbes vénember... a legrosszabb fajtából.

Otthon minden rendben volt, szerettük egymást, csak a 4 falon kívül nagyon mások lettek az elvárásaink.

Nekem konkrétan nem voltak.

4 héttel ezelőtt egy kis hülyeségen összevesztünk.

Igazából csak én vesztem össze vele... nagyon hülye voltam.

Egy kis semmiség miatt teljesen kiborultam... mai napig igazából nem is tudom miért.

Minden létező dologgal meggyanusítottam és hozzávágtam minden sértést ami csak eszembe jutott.

Bepánikolt, és már aznap nem jött haza.

Azóta nem láttam...

Minden cucca ittvan, még a kocsija is itt áll a ház előtt.

Azóta írásban beszélgetünk néha, ha ki tudok szedni belőle bármit is, de elhagyott.

Nála van a kulcsa, azt mondja majd akkor akar elcuccolni, ha valamikor nem vagyok itthon.

Igazából megértem.

Csak így még munka közben sem tudom elterelni a gondolataimat, hogy mikor megyek arra haza, hogy semmi emlékem nem marad róla.

Nem szeretne és nem mer visszajönni hozzám, kivett egy kisebb lakást és ott él egyedül.

Kibékült a szüleivel, segítenek neki anyagilag.

Ő már jól meglesz, ez az egy aminek tudok örülni.

Szörnyen viselkedtem és tisztában vagyok vele, hogy az egész az én hibám, de most nem ezért írok.

De szerettem volna, hogy meg legyen alapozva a végkifejlett.

A lényeg, hogy már ő sincs mellettem.

Mindenkit elkergettem vagy leráztam magam mellől az életem során.

Egyedül maradtam.

Össze és megtörtem egyszerre, se barátok, se párom nincs, senki akihez fordulhatnék...

Azóta csak ülök a kanapén és felváltva sírok, vagy zokogok mint egy szerencsétlen.

Nem eszem, nem alszom, 10 kilót fogytam kevesebb mint egy hónap alatt.

Teljesen magatehetetlen lettem, leépültem, csak dolgozni járok be, mert rettegek tőle, hogy az utcára kerülök.

Már az utcára sem megyek ki, ha csak nem kötelező,

Megélhetési problémáim is lettek egyik napról a másikra.

Az albérletet hosszú távon nagyon nehezen fogom tudni fenttartani, gyakorlatilag ki van centizve a megélhetésem a gyerektartás mellett...

Ha találok is olcsóbbat, az látványosan kisebb vagy rosszabb lenne és csak jelképesen kerülne kevesebbe.

Nem éri meg újat keresni, meg költözködni 5-10.000ft miatt, nem azon múlik az anyagi biztonság.

Nameg a költözés el is vinné amit nyerek rajta.

Voltak terveink, lakás, közös gyerek, a szokásosak, de mindent elvesztettem a párommal együtt a hülyeségem miatt.

Minden jövőképem elúszott, ha nem is kerülök utcára és túl is élek valahogy, akkor is életem végeig albérletben ragadtam... és stresszben, hogy más rendelkezik felettem.

Félretenni így már egy forintot nem tudok, ha kiraknak az albérletből vagy csak munkát váltok és csak kicsit is kevesebbet keresek, vagy 1-2 hét kiesik, gyakorlatilag mehetek az utcára.

Saját lakás egyszerűen lehetetlen...

Másodállást nem találok, mert nagyon rossz beosztásban dolgozom, semennyire nem képlékeny és majdnem egész napos így is.

Igazából most az van, hogy éldegélek kicentizve a saját nyomoromban, míg valami, bármi közbe nem jön.

Egy lelkileg nyomorult, időzített hajléktalan lettem, akinek se kutyája se macskája... senkihez nem tudok fordulni.

Teljesen összeomlottam.

Rengeteget gondolkozom pszihológuson vagy valamilyen orvosi segítségen, de az albérlet miatt nincs lakcímem, sehol nem látnak el, hiába van TB.-m.

Fizetősre meg természetesen így, már nem tudok költeni.

Havi 1-1 alkalom talán beleférne.

Majd idővel kiderül ki tudom e gazdálkodni, de abban sem vagyok biztos, hogy el mernék menni hozzá, minden ilyentől szorongok.

Még boltba menni is hatalmas stressz lett számomra... képe vagyok bármennyit sétálgatni előtte, hogy elég kevesen legyenek, mire bemegyek.

Szánalmas vagyok.

De, szerintem már amúgy is késő lenne az orvosi segítség, ezt sokkal-sokkal hamarabb kellett volna kezeltetni.

Az anyagi részén úgy sem tud segíteni, csak vidámabban kerülnék az utcára és a páromat ő sem szerzi vissza...

Újra csak és kizárólag az öngyilkosságon jár az agyam, egyszerűen semmilyen más kilátásom nincs, hogy ne nyomorban éljek, míg az utcára nem kerülök.

Csak így tudnám megelőzni.

És hiába jön bárki azzal, hogy így kiket és hogy bántanék meg ezzel... ha nincs szó szerint senkim és semmim, nem mindegy?

De még ahoz is gyáva vagyok, hogy megöljem magam.

Igazából már csak dolgozom és létezem és várom a végét...

Teljesen leépültem és életképtelen lettem.

Remélem előbb utóbb megszületik bennem az elhatározás, vagy egy olyan ötlet, amire merek vállalkozni...

Szoktam gondolkozni rajta, hogy hogy tudnék kitörni ebből, de az összes tanács úgy kezdődik, hogy "beszélj a barátaiddal" vagy "menj" valahova, vagy "ismerkedj"...

de... már nem tudok, nincs is kihez fordulnom és képtelen is lennék rá.

33/F