Hogyan tudnék kijönni ebből?

Sziasztok!

Már tényleg nem tudom, hogy kihez is fordulhatnék vagy mit kéne tennem. Borzasztóan szomorú vagyok és magányos. Nem igazán tudom, hogy miben reménykedjek, de kiírom ezt a kérdést, ennél magányosabban már nem nagyon érezhetem magam.

Tehát most végeztem a gimiben, szeptembertől megyek egyetemre.

Gimiben rengeteg barátom lett és sok igaz barátom is lett, nem csak haverokat sikerült összeszednem. Lett egy legjobb barátnőm is, viszont vele, a gimi vége felé csúnyán összevesztem. A suli legvégéig még úgy ahogy megvoltunk és kibékültünk, de ahogy vége lett a sulinak egyből lepattintott és mintha már nem is léteztem volna többet. Nagyon hosszú ez a történet, hogy min is vesztünk össze és hogyan, szóval azt nem részletezném, viszont ennek köszönhetően én most teljesen egyedül maradtam. Mivel már évek óta a legjobb barátom volt így a barátaink 90 százaléka is közös, és volt egy kemény mag, akikkel mindig együtt mozogtunk, mindenhova együtt jártunk, mindent együtt csináltunk. De így, hogy most már lemondott rólam és elég erősen a tudtomra adta, hogy már nincs rám szüksége, most teljesen egyedül maradtam. Mert ő még mindig találkozik a társasággal, még mindig összehív mindenkit, de ugye én nem vagyok hivatalos.. Mert ő már utál engem. Magyarul kiestem a baráti körből, csak azért, mert vele összevesztem. Először abban maradtunk, hogy ezt az egész kis ügyünket nem fogjuk nagy dobra verni, mert attól még ne szakadjon szét az egész társaság, mert mi széthúzunk. És én hülye meg elhittem, hogy ez működni fog. Legutóbb, mikor összejöttünk (aminek már lassan egy hónapja) azt tapasztaltam, hogy teljes mértékben le lettem cserélve valaki másra. Egy perc alatt talált helyettem valaki mást, úgy érzem soha nem is voltam fontos számára.. Mindenkivel elbeszélgetett, mindenki felöl érdeklődött, mindenkivel rendes, közvetlen volt, minden rendben volt, én meg mintha nem is léteztem volna. Az a kellemetlen, hogy ez már a többieknek is feltünt, hogy nem oké köztünk valami, de nem akartam mondani nekik semmit erről az egészről. Volt, amikor ez a bizonyos legjobb barát normális volt velem is, azaz próbált velem is kommunikálni, másnap meg folyamatosan mindenféle passzív agresszív módon próbálta velem éreztetni, hogy mennyire nincs már rám szüksége. Úgy éreztem magam, mint egy szellem. A lényeg, hogy kiestem a baráti társaságomból és teljesen egyedül maradtam, és nem is tudok senkivel találkozni vagy látni őket, mert akkor biztosan megkérdeznék, hogy mi van kettőnk között, de erről én nem akarok senkinek sem beszélni, mert nem akarom a legjobb barátomat ilyen helyzetbe hozni.. Még ha a volt legjobb barátom is. Én is megtehettem volna, hogy mindenkit magam köré gyűjtök, hogy ő maradjon egyedül, de sosem voltam ez a típus, aki kicsinál valakit, akár mások elött is, csak azért mert adódott vele valamilyen problémája. Sosem martam volna el tőle az összes barátját.

Valóban nevetségesen hangzik ez az egész, tisztában vagyok vele. Nem is értem, hogy mi baj van velem. Hogy miért vagyok ilyen érzékeny, hogy miért kötődöm egy ilyen baráthoz ennyire, aki az első adandó alkalommal tovább áll, csak hogy ne kelljen küzdeni egy baráti kapcsolatért.

Az emberi kapcsolatok mindig is a legnagyobb gyengém volt, emlékszem, hogy mennyire tartottam a gimitől pont ezért. Aztán olyan barátokat találtam, akikért (nem viccelek) az életemet is odaadnám. Nyálas, tudom, de sosem voltam egy olyan ember, aki szokványos problémákkal rendelkezett. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nekem több és nehezebb próblémám van, mint másoknak, csak sokkal furábbak és komplikáltabbak. Mindig is lököttebb és furább voltam, mint mások. De találtam olyanokat, ezt a bizonyos társaságot, akik úgy fogadtak el, ahogy vagyok, minden hülyeségemmel együtt. Bármi is volt, ha csak egy szar nap vagy egy igazán komoly probléma, akkor sem hagytak egyedül. És ezt főleg a legjobbtól nem vártam volna. Azért fáj ez ennyire, mert ez tényleg egy olyan barátság volt, aminek örülhet az ember, ha egyáltalán egy adatik az életében. Mindig próbáltam tökéletes lenni neki, próbáltam ott lenni, mellette állni, bármi is történt. Erre egyszer összevesztünk és az egésznek vége lett. Én meg még többet is veszítettem ebben az egészben, mint azt gondolni mertem volna.

Én sosem fogom elfelejteni neki, hogy hányszor segített nekem, amikor úgy voltam vele, hogy én feladom, nekem elegem van vagy hogy hányszor védett meg, állt ki értem. De nem gondoltam volna, hogy ő egy pillanat alatt kitörlni ezt és képtelen ezen túllendülni.

Iszonyatosan fáj ez az egész és emiatt a többi baráti kapcsolatomat is húzhatom le a WC - n.

Igazábol nem az érdekelne, hogy hogy lehetne ezt rendbe hozni, mert ezt már nem lehet és ezt már elfogadtam. De iszonyúan fáj és nagyon hiányoznak a barátaim és az egész társaság, akiket annyira szerettem.

Jelenleg olyan magányos vagyok, mint még soha és az egyetem sem hoz lázba egyáltalán.

Tudom, hogy mennyire nevetséges vagyok. De nagyon szeretnék meghalni.

Nem tudom, hogy miért szeretek meg ennyire embereket, ismerek olyat is, aki ezen egy könnycsepp nélkül túllépne, én meg az egész nyaramat végig sírtam miatta. Gyűlölöm magam ezért, hogy ilyen érzékeny vagyok és hogy ennyire kötődik, miközben látszólag én fele annyit sem jelentek bizonyos ember(ek)nek, mint gondoltam.

Már az is nagy segítség volt, hogy ezt ide leírhattam.