Lehetséges alapból rossz embernek lenni?

Azt vettem észre, hogy ahogy egyedül vagyok egyre többet, egyre jobban elzüllök... Mintha a személyiségem mélyén csak egy nagy káosz és fájdalomgóc lenne, ami a csendben előjöhet... Pedig most egyedül kell lennem, mert kihagyok egy év sulit mielőtt egyetemre mennék.

Nem szeretek annyira társaságban lenni mégis megsemmisülök nélküle.. Olyan mintha képtelen lennék egyedül bármire is. Olyan szomorú és melankólikus vagyok nap közben... Mintha lenyomna valami... Meg is fogalmaztam kicsit költőibben, hogy azt érzem hogy: Nem én fázom, fázik a lelkem a szélben a csendben a pusztán a létben, fázik a magányos sétákon amikor a puszába megyek, fázik a levendularéteken, fázik a nyári napsütésben, fázik a vonaton a buszokon a zongora előtt, fázik a bolyhos, szúrós búzamezőben fekve,fázik a templomban az orgonánál ülve,fázik a hangjegyek között.

Fázik a csikorgó hóban a meleg kabátok alatt, az esti gyertya fénye mellett, fázik az Isten tenyerén fekve meztelen. Fázik!

Talán már meg is fagyott...

Olyannyira kétségbeesett vagyok és nem tudom megmondani miért...

Tudom, hogy részleges megoldást nyújtana, ha újra elkezdenék dolgozni, de ez nem oldaná meg csak amíg monotonon belefeledkezem, és addig sem tudok készülni az egyetemre (mert a zeneakadémiára mégiscsak gyakorolni kéne).

Sok filozófiát olvasok és Nietzsche azt mondja elérhető az ember feletti ember aki önmagát határozza meg, aki parancsol és megalkotja, hogy milyen lehet. Ennek eléréséhez pedig tudatosság kell... Nos én úgy érzem, hogy számomra lehetetlen önmagamnak élni mert, a csendben kiderül, hogy nincs személyiségem. Apró darabkák amit innen-onnan szereztem, megnyilvánulások és mindenkivel szemben más és más színészkedés vagyok... És valamiért folyamatosan energiátlan, kiégett, szomorú, elkeseredett és cselekvésképtelen vagyok. Már úgy érzem nem nagyon okoz örömet semmi, a barátaimat kissé elhanyagoltam az exbarátnőm kellesz-nemkellesz--t szeretne játszani velem. És eljutottam a pontra, hogy nem akarok élni... Solvi volo -oldódni vágyom a "nemlétbe". Igen tudom innentől márcsak depis tini sirárnkozásnak tűnhet de higyjétek el 4 év tömény fájdalom és keserűség mondatja ezt velem.

Tudom, hogy az élet lehetőség, de én a létezésemet erőszaknak fogom fel és mert valamennyire hiszek Istenben, (ezért tudom, hogy a katolikus hit szerint nem lehet) nem merek véget vetni neki. Minden este elimádkozom őszintén tiszta szívből, hogy "Vegyél magadhoz Uram" de sohasem történik semmi...Csend van