Talált már valaki kiutat?

Nehogy "szakorvoshoz" fordulj! Elég egy jó kis pszichoterápia egy jó pszichoterapeuta segítségével. A gyerekkori környezet alapozza meg a felnőttkori magányt és életuntságot és gyakorlatilag minden életvezetési problémát a kapcsolódási és bizalomkészségtől a társkeresési és párkapcsolati problémákig. Az az ellentmondás, hogy kifelé jópofi vagy, miközben belül elnyel a letargia, ugyanez.

Az a baj, hogy a saját életünkben nincs külső nézőpontunk, így nemcsak hogy képtelenek vagyunk rálátni a problémáinkra, de ezáltal azt se tudjuk, honnan induljunk el ahhoz, hogy jobb legyen. Sokan úgy vannak vele, hogy na, a gyerekkoruk az nyomi volt, nade majd a felnőttkor, akkor majd kézbe veszik az életüket és minden szuper lesz. Hát nem. Amíg a nyomi gyerekkor nincs feldolgozva, addig az ott összeszedett sok bénaság a háttérben növekszik és ott gáncsolja majd a felnőttet, ahol csak éri. És akkor írják itt ki sorra a kérdéseket, hogy miért van ez meg az, miért érzik magukat ilyen rosszul, miért nem megy a kapcsolatteremtés, miért utálják az életüket. És ha megkapargatod a felszínt, akkor kiderül, hogy nagyon nem volt az illető mögött egy stabil, szerető családi háttér. De mintha teljes vaksággal lennének a múltra, hogy az esetleg befolyásolhatta a jövőt. Mentegetik a béna családtagjaikat, hogy de jót akart, meg hogy amúgy az én hibám, hogy boldogtalan voltam, mert ők mindent megtettek stb.

Pedig ha napvilágra kerül a kapcsolat, egy képzett segítő segít rálátni az érzéseink gyökerére, helyre kerülnek a dolgok és valahogy totál 'önmaguktól', pusztán az elkötelezett önismereti munka eredményeképp szűnnek meg a negatív érzések és változik meg a bebetonozottnak hitt személyiségünk. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a "bebetonozott személyiség" valójában a család áldásos működésének az eredménye, s amíg nincs lefejtve róla ez a sok gubanc, addig az illető nem is ismeri, ki is ő valójában.