Egy kis "verbális" segítségre lenne szükségem. Ez mennyire gond, vagy épphogy normálisnak minősül? Alább lenne a téma.

Szervusztok!

Nos.. hát.. kilenc hónapja kezdődött és négy hónapig tartott egy olyan eset, hogy egy lány teljesen leépített szentimentálisan, pedig csak szerettem őt, ésatöbbi-ésatöbbi, nem szeretnék rá visszaemlékezni, bocsánat.

Ezelőtt az említett négy hónap előtt teljesen el tudtam képzelni a jövőmet, hogy mi leszek, mi nem leszek, és hogy egy boldog édesapa leszek, gyermekekkel, stb.

Most viszont.. semmi jövőbenéző életképem sincs, úgy érzem, hogy ha a szüleim elhunynak, akkor én is elmegyek a világból. Úgy érzem, hogy a szüleim a mindeneim, és nekem nem kell senki más az életben. Tehát.. ha a szüleim meghalnak, teljesen egyedül maradok, és saját kezem által vetek véget életemnek. Nem érzem azt a kéztetést magamban, hogy ismerkedjek lányokkal, a "szeretlek" és hasonló szavakat is csak dobálózásnak veszem női/lány oldalról. Abszolút semmi életképem sincsen, csak úgy érzem, hogy kijárom a középiskolát, egyre kevesebb lesz mindenből: barátok, hangulat, stb. Egyre-egyre kevesebb lesz, főiskolát végzek, és onnantól semmi életképem sincs, nem látok előre. Amikor fiatalabb voltam, még mielőtt megismertem azt a lányt, teljesen el tudtam képzelni magamat mindennek. Mostmár nem. Azért tartom ezt bajnak, mert nem vagyok egy idős egyén, hanem csak 15 éves vagyok. Egy tizenöt éves srác, aki úgy érzi, hogy a szülei halálával öngyilkos lesz. Miért?

Nem érzem magam depressziósnak, viszont 9 hónapja járok pszichológushoz, és nem ismerem magam. Hangulatember vagyok, de nem vall sem rám, sem a személyiséghez ez az előreláthatatlanság. Nagyon-nagyon szépen köszönöm előre is a választ! Helló!